szentpétervári alkonyzóna

folt, mosás után

2012-02-17T14:37:00.001+02:00

barnává mosta a mosógép a véred

kedvenc lepedőmön,

(szánalmas, hogy van kedvenc lepedőm

kasmír, de nincs rajta kasmírkecske vére,

azt bezzeg lemosták gondos indiai kezek

egy hajnalban, alázúgó patakban.

és esténként, mikor kékké fagy kezük,

vállukon cipelik a még nedves lepedőket

s bámulnak a tűzbe, mi föle kifeszítik)

nehéz volt ma reggel el- vagy odaképzelni téged,

azon meg sem lepődtem, hogy

lám a felejtésnek van saját kémiája,

bár nem tudom, mi az eltűnt vörös képlete.

nagyapám mindenestre

ott lógott kiteregetett bőrrel

mosott ingjei között a szilvafán

bőre majdnem mint fehér pergamen

rímelt a hóra, majdnem rímelt rá

(én is, gondoltam, rímekben írom meg ezt a verset

meg is írtam, de rémesre sikerült, na ,látod),

azért maradt arcán valami szürke félhomály

mint ez a lepedő, közelről látszik rajta:

nem válik semmivé a vér,

ha csak színe, s más nem is marad.

mondom, másnak fel sem tűnne,

én is csak úgy vettem észre, hogy ráraktam fejem,

s azt álmodtam, hogy ismét ott vagyunk

hetekkel abortuszod után,

s szexelünk persze, bár az orvos szerint

még nem szabadna, vagy már kellett volna,

s ha túl mélyre hatolok, másként sikítasz fel

s én titokban kissé élvezem bánthatásod.

de ekkor látom, hogy ágyéktájt tiszta vér vagyunk

ráadásul a kasmír lepedőn is folt éktelenkedik.

ne kérdezd nagyapámnak ehhez mi köze van

címtelen

2012-02-12T20:33:00.003+02:00

a vörös pelargóniák

bársonyukba rejtve

ahogy neszét veszik

hogy

a szoba

a természet öblös

torkává vedlett

vedlette

magát

a vörös pelargóniák

eszüket vesztik

táncolnak

végig a vinilinen

mélyvörös izzásban

táncolnak

lehullani az

ágyterítőre

öledből úgy hullanak

a szirmok

mint nedves hó szotyog alá

délutáni csendben

augusztusban

11 -én

LM

2012-01-22T21:06:00.001+02:00

Megy ez, megy ez két csomag cigi után. Hiszen könnyű ez. Minél több milligramnyi legyen a nikotin, a godrun meg a szén-monoxid is. Az elsőt még a Vitéz Mihály téren vettem. Könyvek és folyóiratok, ez volt kiírva pirossal, fehér alapon, egyébként sem üzletnév, sem cégnév,.de a közelben nem ismertem üzletet, elhaladva meg láttam, hogy a pult fölött a falon vannak cigik is. Csakis a legerősebb fajtából, mintha úgyis csak az térne be ilyen helyre, aki a kéket nem viseli el, Ahogy beléptem, az ajtó megkondította a föléje függesztett csengőt, kissé össze is rezzentem. Néztem a csengőt aztán meg körbe, 4x4 méternyi hely, könyveket egyáltalán nem árultak, a falhoz támasztott állványokon ott voltak az újáságok és folyóiratok legújabb kiadásai. Szem előtt a napilapok, mellette az autós magazinok, női magazinok, lakásmagazinok, kertészmagazinok és pornó. Kissé megnézegettem a szilikonos mellek panteonját, de az öreg már mászott is ki a pult alól. Elöl néhány foga volt, haja gyér csomókban hullot jobb oldalra, fejbőre több helyen törte sárgává a fehér neonfényt. Ujjai elfeketültek, ki tudja mitől, körmei alatt sötétlett az aznapi kosz.
"Én ismerem önt" mondtam zavarodottan és ösztönösen húzodtam a fal mellé. Mondott valamit, de kint éppen tülkölt egyet a 27-es busz, erre kellett volna felülnöm, kirohantam, magam mögött csilingelés és a vasajtó irdatlan csattanása, az üveg néhány másodpercig még jól hallhatóan rezgett. A 27-es busz ekkor már jó húsz méternyire lehetett s pont zöldre váltott a lámpa, a motor rekedt pöfögéssel búgott fel, esélytelen lett volna utolérnem, legutóbbi élményemre gondolva, amikor is szaladtam, utolértem a kurva buszt, a sofőr meg kaján vigyorgással válaszolt integetésemre s rátaposott a gázpedálra, meg se kíséreltem a dolgot. Visszamentem hát a névtelen üzletbe.
"Egy csomag piros LM-et kérnék szépen"
"Ki vagy?" Gondoltam az ajtócsapkodáshoz van köze a kérdésnek. "Senki, adjon még egyet, ne, mégsem."
"Azt mondtad, ismersz" elémtolja a cigit és türelmetlenül dobol a ujjaival a pulton, az meg kongó hangokat ad ki. Elképzelem, hogy alatta vannak a könyvek. "Na és a könyvek?" Vigyorog, egy 30-as Drakula-rendezésben látni iyen vigyorgásokat. "Az más, az csak más." "Jó, valószínüleg." "Még a múlt rendszerben, tudod", Kacsint." Tudom", mondom, és visszakacsintok. Elveszem a cigit, indulnék kifele, nem szól, de az első lépés után eszembe jut, hogy nem fizettem ki. Kelletlenül fordulok meg, igyekszem a hajamat laza fejmozdulattal helyreseperni, hogy szemébe nézhessek, közben már keresem összes zsebemben a pénzt, míg végre előkotorok 11,10-et. Ekkor látom, hogy a kezem remeg, nem érzem, csak látom. Ledobom a pénzt a pultra, túlságosan nyilvánvaló ijedtséggel, ő nem néz oda, üti a kasszagép billenytűit, amiken már nem is látszik a megfelelő szám. "Meg fogsz halni", mondja, és rám se néz. "Tessék?" "Ott írja, a dobozon", megfordítom a cigisdobozt, tényleg írja rajta. "Akkor viszontlátásra", mondom és igyekszem egy lépésből az ajtónál lenni. "Na és ki vagy akkor?" "Mondom, hogy senki, de tényleg. Senki" Kilépek, az aranysárga csengő még egyszer belehasít a levegőbe, sérti a fülemet, miféle csengő ez, hangosabb, mint kellene. Kint még egyszer belesek. Az öreg engem néz.
Délután még egyszer arra jártam, be akartam menni az öreghez, elmondani, hogy közben eszembe jutott honnan ismerem, de akkor már nem ő volt ott, a csengő sem szólt olyan bosszantó csörömpöléssel. Vettem még egy csomag piros LM-et a szőkített, feketén rúzsozott nőtöl. "Ezek az allegóriák", mondtam neki, "hát nem furcsa?" "Akar még valamit?" "Nem, mára azt hiszem eleget tettem."

Ibis redibis numquam per bella peribis

2012-01-22T15:12:00.005+02:00

nagyapámnak, ki alulról szagolja...

Lám:

A dolgoknak mégiscsak akad visszhangja,

A hó gyémántja (nem, nem így, ugye te nem így

Gondoltad öreg harcosom, aki húsodban

Érlelted negyvenakárhány éven át a

Háborúkat.)

Örökölted a vesztesek nyugalmát.

Öreg harcosom, milyen szépen tekerted ki a kakasok nyakát.

S ha disznót vágtál könnyed mozdulattal tépted a vöröslésből a még rángó állat szürkén gőzlő belét.

Te nem így gondoltad, vén harcosom.

Rongyolt hadnagy urak s kacifántos kommiszár élvtársak között,

Hat gyerekkel (egyiket kétévesen ütötte el a „motor”)

Öt gyerekkel, ki elkurvult, kinek alkohol vette eszét

A ludak nyakpihéit borzoló mozdulataid, ajj, az a könnyed gyilkolás

Ahogy baltával hasítottad szét egy kutyád fejét.

Emlékszem rád, öreg harcosom,

Sárga nyugalommal lógtál a béke szilvaágán,

Valamikor így januárban, a hó gyémántja

Csillámként ragadt arcod szőrzetén.

Lábad bokáig hóban, a szomszéd még fél órán át beszélgetett veled.

Milyen volt, harcokban edzett büszke férfi,

Hogy agyad utolsó húsz percében nem hagyták békében gondolataid?

A szomszéd a szokatlan kemény télről beszélt,

Meg, hogy reméli nem bassza szét a fagy a búzaveteményt.

Te meg lógtál, s benned nem lett a békének diktátuma.

Fejedben új csaták atombombái lobbal égtek,

Mire a szomszéd észbe kapott s késért rohant

A kötelet nyiszálta s megjött feleséged,

Részeg szoborként imbolyogtál a föld és szilvaág között.

Innen be lehet látni az egész falut,

Amott egy kármin esernyő lüktet a hóesésben,

Emitt meg közelebb gyerekek hokiznak a meg-megrepedő jégen.

A szilvafát persze kivágták, vesszen a gyászos emlék.

Az öregasszony éjjelenként kibontott ősz hajával festett félelmet a lelkekbe,

A lelkek kályhák mellől dideregték a látványt.

Öreg harcos, ki oldalán vívod most büszke háborúid?

Mert tudom, hogy a békébe beleunva, belebukva mentél reméltél konkrét harcmezőket.

Ahol az ellenség végtelen gonosz és joggal legyilkolható.

Te vén hadi véreb, megmártottad-e a Sátán májában féltve őrzött bajonettedet?

Mellék-, utó- meg csatadal:

(a záróizmok ernyednek még utolszór,

a hóba csorog a barna, félkemény massza

harsona harsog, kemény sziréna szól

a vén harcos győz, a sátánt segbebassza)

Senior Quijote szerenálja (az XX. meg XXI. századok határán)

2012-01-09T14:16:00.001+02:00

Madonna, ó, ó, ó, madonnám,

beh- besúgnálak (béjbe) téged

egy poszttranszcendens lovastornán

elnyerném ólcsó istenséged.

Így lennél végre már enyém

én tied s nem lenne véged,

nem lennél stand-by hölgyemény,

(a tömény tűz el-eléget).

A barkóm feláll s kőkemény,

s nem ér már sosem véget.

bang, bang, my baby shot me down

bevette régen mind a véget

a mór már s Hamlet (lám e dán

ficsúr, leszedált királyfi)

megkövül, puha derekán

kavicszik kővé a lájbi:

tettrekész, bár tenni szédül

szájában savanyú beigli,

nem ám úgy én, mer’ én cselédül

foglak, csalárdul csallak orvul tőrbe,

ím-ígyen legalább nem évül

neved s nem is tart görbe

tükröt az utókor eléd (elém)

egy sokszögletnyi körbe

zárja a rikkancs vélemény

a hajcihőnyi álmomat

tele szarral a véredény

nyelveld már meg az államat

Vete a freir espárragos

királynőm köztünk áll a matt

a játék már nem játszi, rágós

a husid, ezt nem nyelem be,

terem máshol is, virágos

rétek, erdők állnak szelembe.

Madonna kéjsikamlós delnő,

olvaszd szemed a szemembe,

nem hitted volna, egyszer felnő,

s szavát jól tüdődbe vájja,

hogy benned burjánzik és elnő

az aláztatás üszke, rákja

hogy a lovag a rozsdás kardot

köhögő májába mártja,

legyőzi magát – princess Turandot –,

néz, néz és leleng a pányva,

zsigerből röhögi ki a rangot.

szeméből már a port kihányva,

vágyában sózza be húsod,

combodra zabos piranha.

Madonna se szód se borsod!

Útfélen dögölt el Rocinante,

tárcsáztam egyedül is a sorsot,

s most itt vagyok, magam alant,

a szívem egy majszos vérnarancs,

mit bánom én, hogy reccs a lant,

kardot se markol már e mancs,

de kompromittet súg magnóra.

vagy ne legyek többé de la Manch,

hangom ezentúl mandragóra-

sikoly, less ide, e kis kazetta

lesz neki fenség meg agora.

Holdat csillagot éj-fazetta

fon tüzes-kék koszorúba

a lovag hallgat, kezét a

tomporra teszi háborúba

szélmalmok ellen, trafalguar

vizeire nem megy… búsba

vágja, s nem, többé nem ágál

szerelemért, ecce homo

alquod, ki lazán hátrál:

omnis ist rex in sua domo

s már nem is vágyik nagyon másra

elérte az élet dominó-

hatása. Csak egykorvolta mása

azt sem kérdi, mit tud már úgyis,

teste sovány de másfél mázsa

csöndet cipel, s csíp a húgy is

hogyha reggel (új napra toborzó),

punnyadva fröccsent… aludj is

szépen, hölgyem, del Toboso,

vagy mi a neved, jah, Aldonza

vágyaimmal nem tobzódó,

lényed, szavát nem áldozza

rád e tüdő s nem ír verset

senior Quijana, nem hozza

ily helyzetbe magát, tesped,

felrúgja vadul Szisz ritmusát,

disznóknak veti a tested,-

Ilonám, ki ér ily (re)tusát?

éb(e)redés

2011-12-27T18:29:00.001+02:00

reggelente nem mindegyiken de a gyakorta-

reggeleken fura ízre ébredek a számban van

s mivel az alkalom gyakori s nem egyedi

ekkor már tudom de és minden különösebb kíváncsiság nélkül

megyek a fürdőszobába a kagylóba köpni

a gondosan suvickolt fajánszfehérre köpni a vért

namármost hogy a fogínyemet vagy a tüdőmet szívtam-e véresre

vannak titkok melyekkel nem kell sietni

nem kell sietni

a halál persze nem elodázható vagy igen de annak is élet az ára

ugyan mondhatná egyszer valaki bizonnyal huszonévesen

ugyan kérlek ilyennel még viccelődni sem illik

(hát még gondolkodni rajta)

de vérköpés és reggeli pipere vagy kávé vagy nem is tudom mi között

mióta nincs rendje a reggeleknek

elolvasom a híreket különféle portálokon

hogy egyszerre lássam a reaktualizált nemzethalál

az integrációs szükségletek s a híres emberek történetei közti

hidat ami alatt saját történetemnek kellene folynia

mert a történelem nem lát be az ablakon (meg kellene pucolnod Sárám én is szívesen tenném de nekem helyenként mindig homályos marad)

a történelem kezd figyelmen kívül hagyni

mert a történetek nagy folyójából csak sáros vagy zavaros habok látszanak

s a halak is itt kapnak kaját meg menedéket

én meg évek óta képtelen vagyok kiríni tehetség önbizalomhiány vagy unalom okán

mondták már ezt is azt is becsüld halandó amíg élek szavaim halandó becsét

van-e a folyónak partja vagy megspórolta a Fennséges Gát̶ és Vízművek Vállalat

kinek a szemét érzem meztelen bőrömön bőrünkön bőrödön

a vér íze számban nem sós valami csak rá jellemző íze van az alvadás órái teszik-e

de szinte sajnálom a kagylóba köpni a tükörre kellene nyomot hagyni

csak akkor Sárám bizonnyal haragudnál

barátim, s a többi

2011-12-18T21:37:00.001+02:00

Kedvesek, ti kik nekem, s többiek, kik nem annyira! E blog beszűn. Van egy dráma, mit be kell fejeznem, hiába, hogy elárult az egyetlen ember, akiről méltán hihettem, hogy nem cseszné el a rendezést. Vannak nagyobb kaliberű törénetek (és dolgok), amik megcsinálásra várnak. És igazság szerint nem méltányoltak (méltányoltatok) engem kellőképpen. A semmminek dolgozni, meg minek? Mert nem csiricsáré volt ez így, eskü reája, sok szenvelgés volt az ára és sosem kaptam semmit érte. Néhány alacsonyrendű közlés (itt meg ott), néhány gratula barátom, mindent egybe vetve mégsem éri meg ez nekem. A szerkeszők továbbra sem hajladók válaszolni, ha elküldöm a verseket (ez többnyire van így), akkor meg ideje rájönni, míg tán nem késő, hogy rossz, vagy középszer, amit csinálok, s ideje méltányosabb dolgokkal foglalkozni, ahol talán még megbecsülést is kapok majdanán. Köszönöm minden olvasómnak a rám szánt idejét. A szentpétervári alkonyzóna itt marad, éppen csak frissülni nem fog, amennyiben el akartok még majd olvasni valamit, megtehetitek. Magányéletileg is kissé magam alatt vagyok, amúgyis képtelen lennék folytatni. A sok pofontól ezúttal nem sajog az arcom, hanem péppé verődött. Köszönöm bántóimnak is, hasznos lecke volt. Álszerelmek és álbarátok közt álságossá válik az ember. Nekik is, mind jobbat, mint ők nekem. S barátimnak szép ünnpeket, szép életeket.
A.

Emese

2011-12-09T01:49:00.000+02:00

Emese többé nem szeret

szeretett három masszív éven át

így mondja masszív, mintha nem is a három évre értené

hanem a pillanatot akarná a kelleténél emlékezetesebbé tenni

nézem mikor válik fegyverré kezében a csésze

ha már szeretett masszív három éven át

Emese azt mondja várt reám

elhagyta volna férjét (s ha volna három gyerekét szegényeket)

várt reám mikor kiköpte az igent az oltár előtt

összeszorított fogakkal sziszegte igen örökre – én így képzelem

augusztus volt a napfény miatt az ikonszentek pajzán játékba kezdtek

az oldalhajóban sűrűbben ült a nép

Emese még egyszer az ajtóra lesett igen sziszegte

Emese azt mondja miattam istent is faképnél hagyta volna

pedig ez nagy dolog amor christi sutba a testemért corpus delicti

istent értem-e istent nem értem

arra gondolok hogy no lám no lám

mégiscsak lehetek valaki és nem akárki ha Emese sutba vágná miattam az istent

s hogy isten ha csak kissé is de most biztos irigy rám Emese miatt

Emese teát iszik múlt századi szoknyáján néha végigsimít

múlt századi gondolom s azt is hogy nem a huszadik századot értem ez alatt

s a szerelem se amivel szeretett engem három masszív éven át

a ráncok holnapra kisimulnak mondom úgy mellékesen kissé félénken

nehogy fegyverré váljék a csésze s szerelme jelét hordozzam arcomon

és még azt gondolom persze ezt már nagyon félve

hogy Emese szoknyái alatt azok a lábak s hogy hejj azok a fekete szemek

Stájer dal részegül

2011-12-08T23:23:00.001+02:00

„úgy szállong a semmi benne,

mintha valaminek lenne

a pora.” (J. A.)

Akár legyek a tűzfalon

akartam mondani, úgy falom

a semmit, vagy nem is, ők napfényt?

Gyere födj el, földként, lakként.

De mint egy stájer vízkereszt,

hogy elereszt, de nem ereszt,

hogy itt vagy, nem vagy, nihillik,

ha mi vagyunk. Hát így illik:

csókot rá, bőröm pergamen:

lelkünkből úgy kiperg a menny,

pergamen, hát nem tök ász,

ha kinn már csörtet ibn al-Ász.

De tényleg, stájer vízkereszt,

egy alp az mégsem Everest!

Ujjuj, új év s én úgy falom,

akár azok a tűzfalon.

Gyere födj el, sír legyünk,

s a tűzfalon a sok legyünk

piszkít emlékül s stájerül,

azért mi megvagyunk gájnerül.

Ne nézz így, na, hát cuki vagy,

mert én be, rögtön jól kivagy?

Ünnep van édes, vízkereszt,

rekeszt bontok ha megrekeszt

a hó, hahó, ünnep legbelül,

maradjunk, éljünk stájerül!

Nem ám(stetten), erdő, hegyek,

a tűzfalon sem, hülye legyek,

nem legyek, mert január,

döglégy se dong se dongicál.

szarvas csuhajoz, bőg a víg rén:

tavaly se marta szét a migrén,

nem is rén, dám, semmiképp sem rén,

létünkre volna rím, bár lenne refrén!

Én ki neked annyit ének-elltem,

ha e rekesznyi lét már levedeltem:

tűzfalban, hóban szívem elterül,

temess, nyughassak így el: stájerül.

budapest lehull

2011-11-27T14:21:00.001+02:00

falakból az idő épp’ penészt fakasztott

ott (hol?) már nem is moszkva áll a tér

fagyalult szoborként morogja szét a kasztot

parázsra lép nincs munka kocsmába tér

a várost a metró erezi alant

félsz érzed szakadni fel a mélyt

remény hajtja le a hajléktalant

lopni nap sötétet áram éjt

az aluljáróban megyek itt épp’ aluljár

a skincigány izomfején neon ver taktust

pengéjén kéj lejt táncot balul jár

ki arra jár infarktust kap semmi aktust

a kő kövön mint szerető ha lelkig unja már

lefordulni kész arany jános utca

alszik a duna szürkén ködlő szamár

jön egy szípós de mennybe löki a cucca

nyugati pu melatta nyugatvég

előbb elmenő vonatod pöféke

pukkan majd hallod ugat még

pár félvad kutya de utadnak nincs már féke

s ha majd a húgysav a falakat kimarja

e kopott leplet s a város magába hull

örülsz nem te leszel ki kapja ki marja

te nem érzel semmit te nézel konokul

(nem tudod még)

2011-11-26T13:06:00.001+02:00

Sárának

nem tudod még: menni (hogy nem úgy van az),
hogy te mész mintha én, hogy nem ugyanaz,
nem érzed, cipődre ragadva mint a sár,
szakadva szobám, szemgolyóm kiabál
cipőtalpon kocsonyál, kiabál.

nem tudod még, hogy két test közt a rés
egyenesen arányos. a feledés
s gyűlölet szorzata gyök kettővel
az ék, mit közénk vert az október
derékba horzsolt az október,

nem tudod, hogy masszív, nagy csodáink
bálvánnyá torzultak nem hallják imáink
s minden szó, mi mögött én s te volt,
most leget hasító kő, gyilkos is, de holt,
torokban képződő, kiköpöd, de holt.

nem érzed, a szavaknak mikor van halála:
az egymásnak adott név is halld, hogy kong a szájban!
sára, sára, sára, suttogna s lám betonra csattan,
hogy a test után már a szó is lakatlan.
hát hová menjünk most, ha a szó lakatlan?

Önmaga ellen szóló bejegyzés

2011-11-15T11:44:00.000+02:00

Azaz egy bejegyzés, amely arról szól, hogy 25-ig nem lesz új bejegyzés, akkor már lesz remélhetőleg több is. S hogy miért 25, hát azért 25, mert egyelőre úgy néz ki, akkor lesz egy felolvasás, beszélgetés, akármi, ahová szeretnék új szövegekkel érkezni, nehogyan már az odatévedő ismerős halja vissza mit olvasott el. Addig remélhetőleg gyártok három versnyit, négy versnyit, öt versnyit, egyelőre nem tudom hogyan, mosatnság két sornál tovább semerre nem jutok. Lássátok, az előző bejegyzést is egy fészbukkos jegyzetből másoltam ide, nem új torzszüleménye ez a lelkemnek. Bizony mondom néktek, nem hittem volna, hogy a vers, meg egyáltalán, a szöveg, na hogy ezek ketten, vagy hogy ezek egyen, összefonódva, szóval, hogy semmi közük a szabadsághoz, meg hogy alkotói szabadság nem létezik, hanem csak a visszahullot szavak összekaparása a földről. Nem hittem volna, hogy állandóan felbosszant, hogy arról kell beszélnem, amiről nem tudok, mert amiről tudok, arról jobbára nincs mit mondanom. Önmagam határainak nyitogatása, aztán visszazárása, cask egyszer kívül ne maradjak. Ámen.

A vonal egyik vége

2011-11-15T11:36:00.000+02:00

Tudja, volt ez a lány, aki kezdetben csak az enyém, aztán beépült a köztudatba. Különös zordon csörtető nyár éjszaka volt, kifordult a bérház bejáróján s végigkopogott a macskaköveken, lement gyufárért, mondaná Cseh aki megboldogult idő- és kézen-közön, a lényeg, hogy amikor az éjszaka megszűrte a holdfényt utána lestem, viktoriánus mozdulattal húztam el a második emeleti boltívelt ablak függönyét (bíboreszkált), és már akkor sejteni véltem (bár aki sejt, az már vél, ha jól sejtem, vélem), hogy ez a mitológiai mérvű konfliktus vércseppfolyósan érleli a véget. Mivégre, ugye, mert itt nem pusztán rólam volt szó, aki füstöt lehel az üvegre s belülről emészti az, mit dühnek, bánatnak nevezünk, hanem valami olyasról, amről úgy vélekedett a hamis történelemtudat, hogy inverzál, hogy ilyet, kéremszépen, ilyet azonban mégsem lehet. De ő csak belekoptatott egy milimétertöredéket az utrcakőbe, hát menjél bazdmeg, menjél, hasadhatott volna belül a mondat, mondanom sem kell, nem hasadt, különben meg mi értelme lett volna a füst mellé szavakat is fújni az ablakra, az amolyan Waits-es lett volna, én meg ódzkottam, hogy bármibe is behasonultassam magam, a helyzetet úgymond, hiába éreztem, hogy ez epikus harc, hidegháború, minden. Fél éjszakára ott maradni, hiába, annak súlya van, azaz önnön tested súlya nő az ágyban, nem úgy nő, na tudja, nagyon is férfi, férfiszaggal, férfisúllyal, érzed, hogy oly túlsúlyzás van, hogy még csak ki sem vethet magából, hát még az anyaföld, mert a föld az könnyű errefelé, jobbára homok, nem elfed, nem eltemet, nem, mostohaföld akkor már, igaz. Csalóka a helyzet, tudja, uram, hölgyem, így telefonon, a hangjáról ítélve nehéz, hölgyem? hát legyen, hölgyem, no tudja, csalóka, Nem a megcsalatás, mert abban semmi kunszt, de végtére is az ember mindig visszatérésre vár, így aztán hiába, kérem, az az este mégis maradandó. No nem ilyen badarságok, hogy ha füstöt fújok az ablakra eszembe jut, mert végtére nem jut eszembe, az utcakőről sem cseng az a kopogás (képzavar lenne? Hogyhogy? hangzavar, nem-é?), hanem így ha magamba nézek, olcsó fajta pszichoanalízis, megeshetik ugyanakkor, hogy én teremtem az emléket ilyenné, utána ő teremt ilyenné engem, démonikus körkörökkel, nem is tagadom, megeshetik, de nem mindegy? mert a lényeg, hogy nyoma van a az esetnek, az utcakőn, bizonnyal maradtak dns-minták is a szőnyegen, nehezen lehet kitakarítani, hiába jönnek új lakók, a lenyomat az ott van, elhullásunk, az idő lenyomatai, látja, ilyen nehezen lehett kitakarítani egymást s akkor a memorikus részről még nem is beszéltem. De aki elmegy mitikusan teszi, hiába jön vissza, elmegy, átformálja, önmaga nélkül hagyja a teret, a tér megszűnik, nem, nem az othonosságától fosztatik meg, hanem a heterotópikusságától, negatívvá mitizálódik. Persze a negatív nem fed értékítéletet, inkább csak a valamivel szembeniséget határozza meg, ami végtére ugyanolyan jogos mert létező, hiába duhajkodni ellene. S akkor tudja, így van ez a város, ilyen terekkel tele, persze a szobák, a macskakövekre ha rácsorg a holdfény, így vannak, így léteznek, én meg függetlenedtem tőlük, érzelmileg persze, ugyanaz, mintha kellemes lenne, csak nincs tétje ennek a milyenségnek, mondhatni a lét felülkerekedett a minőségeken, ezért írok önnek, ezért a menekülési kényszer, a szűz helyek szeretete, az utcákban való feloldódás reménye, nos, ezért ígénylek egy alvásnyi helyet öntől és ottan, hogy értse, ehhez az is hozzátartozik, hogy nem lehet egy helyben maradni, nem lényeg, hogy nő vagy háború vagy bámi, innen az utazás tudatos kényszere.

Tanmese, avagy apám, anyám és a diktátor

2011-11-02T04:10:00.001+02:00

Volt egyszer, hol nem volt: apám, anyám és egy diktátor.

Apám egy senki, a szó legteljesebb, legsenkisebb értelmében, persze megeshet, hogy régen volt valaki, hogy sikerült a diktatúra ellenében valakinek, szabadnak, szabadságra vágyónak meghatároznia önmagát, legyen a szabadság bármi is, kajánkodom, ám mindenkit biztosíthatok arról, hogy mára apám senkivé lett.

Apám azonban tudta, mi a szabadság: például ne kelljen meghamisítani a kenyérkuponokat. Mert igaz ugyan, hogy a bolti elárusító, lévén túl a hetvenen, rövidlátó volt, apámnak mégsem tetszett, hogy az újságban található mintapéldányt kellett úgy kitölteni, mintha az igazi nyomtatvány volna. Meg egyébként is, miként lehet állandóan csalóként élni? Mert a csalás nem az irányultságában telítődik önnön súlyával.

Abban az időben apámnak és a diktátornak sikerült egymás függvényében és ellentéteként létezniük sok-sok éven át, mindazonáltal mindig is tudtak egymás létezéséről, sőt, gyakran gondoltak egymásra, ilyenkor nagyokat köptek a márványra vagy a porba.

Egyszer aztán véletlenül találkoztak. Tél volt, és a szokásosnál is hidegebb, az utcák kihaltan tátongtak, így már messziről észrevették egymást. Apám nézte a diktátort, a diktátor nézte apámat, amolyan westernes komorsággal, percekig némán és merőn néztek egymás szemébe, mígnem a diktátor hirtelen (aljas módon), apám mögé osont és súlytásra emelte a köd-itatta holdfényből készült pengéjű varázssarlót. Ekkor azonban váratlan dolog történt, apámnak még volt ideje megfordulni, hogy lássa, a diktátor szívéhez kap és holtan rogy össze. Szélütés, gondolta apám s a biztonság kedvéért vetett egy pillantást az égre Isten felé, van-e megköszönni való. A diktátor holtteste ekkor zuhant a földre, megövesedett szemeinek szilánkjai dús csörömpöléssel görögtek szét a betonon.

Mindeközben anyám otthon ebédet főzött, miközben a házilag őrölt pirospaprika után kutatott, az éléskamra polca és fala közé becsúszva egy zacskó majoránnát talált. Anyám nem emlékezett rá, mikor dughatta oda, mindenesetre megörült neki és rögvest belefőzte a levesbe.

Az ebéd régen készen volt már, a gyerekek türelmetlenül zsongták körül a tálat, nyálazódva várták a hol késlekedő apámat.

Apám szótlan volt az ebédnél, nem volt nagyon biztos a szélütésben, mindenesetre örült a diktátor halálának, a leves (de furcsa íze van) szürcsölése közben egyre-másra mosolyra rángott a szája. A majoránna és a köménymagleves kesernyés elegyét nyelve anyámra nézett, aki a szokottól csak enyhén viselkedett eltérően, és ekkor apám megérezte a tragédiát. Anyám még nem tudta, hogy apám nemzeti hős, háttal ült az ablaknak, ahol a gyerekek már látták bekukucskálni a kíváncsiskodók szembogarait.

Apámba percről percre jobban belevájta körmét a hit, hogy valamiképpen, s hogy miképpen, az akkor még elképzelhetetlennek tűnt, ő ölte meg a diktátort. Mindenki ezt hitte, hát apám is. S minthogy im-ígyen hatalma adatott, használni szerette volna ezt a hatalmat. Előszőr vásárolt egy disznót, anyámnak azt mondta, mert eddig nem lehetett. De rögtön egy hétre rá levágta, s holott értett a feldarabolásához, szabályszerűtlenül, összevissza vagdosta részekre, a decemberi sárba cuppogósan hullottak a disznó véres cafatjai. A gyerekek élvezettel szedték össze és mosták meg. Apám később a csirkéket is levágta, az összeset egy nap alatt, majd, valamin feldühödve, egy fejszével kettéhasította a kutya fejét. A gyerekek ekkor sírtak.

Nem csoda tehát, hogy amikor a városból megjött a hír, hogy öldösni kezdték apám népét, apám előhűzta erjtekéből a sarlót és elindult ölni. Anyám megkönnyebbülten nézett utána.

Apám ment, talpa nyomán harminc kilométernyi aszfalt izzott, a házak falai megrepedtek. A városba érve, látva, hogy a csata vesztésre áll apám népe és az örök ellenség között, apám előkapta a sarlót és rendet teremtett. Iszonyú volt a pusztítás, a hajnal első fényeinél látták csak, akik megmaradtak, hogy mindenfelé hullák terülnek, az utcaköveken, a házak cserepein. Másnap apám, mivel nem maradt ellenség, imbolygó fekete árnyékként járta be a város házait, puszta ököllel zúzva be vagy lapítva szét az ellenség asszonyainak és gyerekeinek fejét. Estére apám hazaért és rögtön aludni tért.

Húsz év telt el, apám képe kezdett feledésbe merülni, apám érezte ezt, de mit volt mit tennie, továbbra is a csirkéken gyakorolta hatalmát, mivel az ellenségre megsemmisítő csapást mért annak idején. A gyerekek felnőttek, elmentek szerencsét próbálni. Apám egyre több csirkét ölt meg, mígnem anyám keze is megsérült egy nap takarítás közben. Anyám sírni kezdett, és magában eldöntötte, elmegy, elválik, elköltözik, ahogyan sikerül, vagy amilyen alkalom jön. Apám azonban meghallotta, ki tudja mi módon lát az emberek gondolataiba, azóta éberen figyeli anyámat. Igaz, semmilyen állatot nem ölt már egy ideje. És a nép is tökéletesen elfelejtette. A hálátlan nép semmire sem méltatja, senkivé tette az emlékezet hiánya. De így legalább, szokta mondogatni, a megérdemelt béke talán végre a házba költözik, s majd boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak.

Útitárs

2011-10-12T15:50:00.003+03:00

Megejtendő voltam én is

mint pont s cél között minden állomás

a hálófülkeszag a régi

csak a ki(-)alvó lett ma más

mert

alszik a kenyér és alszik a kés

alszik agg testben az aggodalom

hol van a véce szájtárt remegés

lakkcipőkopás és lakodalom

őrölt hús szaga lengi körül

mint honi füstök honos éjszakán

arcán a ráncok lejtenek táncot

elzötyköl vas-hús karaván

hány vonat kell még álljon a hídon

hogy meglásd a vízben ráncaimat

éjszaka van a kabinban beszívom

ittfeledetten testszagodat.

0755-660522

2011-10-04T18:28:00.002+03:00

E szám mögött, e szám mögött,

hogy nulla, hét, meg öt, meg öt,

hat, hat, nulla egy öt s két kettő,

már nem én vagyok, mily rettentő.

Berág, berág már nem szolgáltat

a szolgáltató, s a vállalat

nem vállal fel e szám mögött:

hogy nulla, hét meg öt, meg öt…

Eltűn előlem egy dupla jel

s nem találsz (nem keresel),

i don’t have any acces to network,

az túlontúl túlzás lenne, hogy megtört

a dolog, inkább csak hallom a fejben

hogy tárcsázol, én méltatlan a jelben:

nem vagyok, azaz tán csak ott nem

elfogytam halld a vonaltérben.

Nem küld világba sokezernyi egység

csönd szorítja meg renyhetegség

a teret, tehát a renyhe tagság

alól kivont a hallgatagság.

Már nem tudod ki vagyok, nézel

fel az égre, ahol a műhold lézer-

fénye mint megdühödt csillag

villog, de csak hívjad, hívjad,

ha van jeled, mert csak ennyi:

miért a jel mögött bárminek is lenni?

Én hintalón vagy hintaszéken

elfeledőzöm lefedetlenségben.

E szám mögött, e szám mögött,

hogy nulla, hét, meg öt, meg öt,

Hat, hat, nulla egy öt s két kettő,

Már nem én vagyok, mily rettentő.

hiába mert (tükre és sírja)

2011-09-13T21:21:00.002+03:00

hiába benne erő mohóság

nem rímel szóra álság se valóság

tapad fülsárba feneklik meg

Idegen zajokkal nem szik vetek

hiába zamata íze nincsen

kézlehűlés a vaskilincsen

szivárványhártyán szivárványhályog

szédületében a falra tályog

alattomban mint az aids

de jó zene ma dire straits

tompa éjben csak a kokt él

billiárdoztunk te meg nyár tél

mert latiatuc beleim isa por leves

pedig unottig mondják kor helyes

latiatuc feleim lámpabélláz

a vers valót ver valót bénáz

vért s velőt ráz persz’ e bél gáz

mert Japánban (példának) orkán és föld inog

érzik a kutyák (taps) sikoltnak jázminok

orromba hogy nem szagolhatom ki

hogy végzet hogy isten hogy valaki

mert van ám végzet esetlegesség

így szolgál engem e szervetegség

hiába vers való kín benn minden

tükre se sírja a jelennek nincsen

Másnak e lágyék

2011-08-23T13:28:00.000+03:00

Nem tudhatom, másnak e lágyék mit jelent,

mit tesz, tosz, leront, e lágy ék, pompál-e jelent

az erekbe, másnak ágy(-)éke-e vagy csak ereklye,

priváti jacht? Hullámzó ritmuson gyászdereglye?

Nem tud, hatom én, pirosat szívok, már ő sem

kéket, mégsem otthonul az ágy, velőzősen,

férfiadva mérem a szemekék rezonanciáit,

hiába borzolom csontomig görögülését, franciáit.

Nem dughatom és fejem sem lepedő sivatagba,

hitetlen vagyok az egészben s imádulok a tagban,

részegülök a részegészben, elzúgnak hát az éjek.

Nem és nem másnak e lágyék jelent bármit is,

nekem etrikus márványt ha teremthet is

e szobát beélő bálvány, vizébe fúlnak mind a kéjek.

Ágy, tükör, ébredés

2011-08-18T17:50:00.000+03:00

Ha én kilépek, ő mindig visszazökken,

rossz helyen ébredek, alszom még kicsit,

hűtőben habzik álmom még tejfehéren,

de nem kérem ágyba a reggelit.

Hiába próbálom összerakni kábán

arcod átlopott meddő szögeit:

fekszem még kicsit törötten, báván,

a tükröm ágyaz, az ágyam tükörít.

Ha ott ébredek, nyammogok nyálazódva

s bőröm fehére ájulttá vakít.

Befelé forgok gyorsan átkarolva,

hogy el ne veszítsem a tegnapit.

Szélbélelten, bíborban fogantan

fröccsen mindig a falra a reggel,

fény a fényben és hang a hangban

s én ijedten kicsit még visszafekszem.

A rezsón sercen, magába fő a kávé

A fény berobban az ablakon.

Hiába ernyedek titokban benned, másé

lesz az izmok halma a paplanon.

szép ami

2011-08-06T20:34:00.002+03:00

neokantián

töm érdek nélkül fekszik el furcsa

és szép az ágyon s foly lepedőre lucska

úgy ér hozzám úgy ütközik

a test csak test bár szupernóva

enyémnek padlóra zöttyen mocska

bennem fullasztja önmagát fehérre

vedli bőrömmé magát pőr-én vérre

nincs szomja a vér ma alvadni gátolt

bár én is folyok (mit nem ondók) rá ő a nőm

közben próbálom csak kissé hogy heutonőm

legyen mert ágyban itt a rabság kint meg

mező vagy falvadt város vagy a kínt meg

betonba mártják hogy vivát te utókor

s nyár tetszpihe váza hely kényszerív-etűd

cseng utcál a mall-ária te vésd belém betűd

mert mi mi(n)a)h(á)t ha isten s mintha volna bár

azóta egymásért szakad körmünkről a minta bár

lebuj évgyűrűs mamutfenyv asztalánál

az idők romlása fölött átölelve nappalra kéjt

s kéj indokának is (hogy sose félj) lába kélt

a vizek tudnak így lenni szépek (a)céltalan

örvényed bennem folyvást alázuhan

ha nézlek míg lepedőre lecsorg seszínnel e lé

nézlek s te hidegen fortyogva mint a sár

s testem mellédgondolva magát ritmizál

ágyékod szikla volt hitem szerint de hitem

foszlik mint szamár a ködben no item

egy vessző hús nem aranynak kápra item düh

s csapás s bűz-langgyal dől ki dől a lé

savalja bőröm buggyan a szoba s az allén

gördül ragadva falakra mocska ím a nedves

megköt s leszek a foglya hogy valami redves

mocsári ágyban érjen éjre napra rá a másnap

mocsári szirén lüdérc kajla mocsári szajha

én meg egy feledt-falka ördög szutykos fattya

de beleidomulva a moziesti forgatagba

sóhajt-sikolyt egymásból egy parkban

csalunk hogy megrogy ki belénk botlik

prűd enyhe pírral buggyan ki a hajnal

csak tócsáink maradnak elhullámzunk a zajjal

nem kell itt szólni nekem menny e katlan

tested átizzik nem ad neki a paplan

formát parázslik s tán gondolat is csak egy

hogy meg ne foganjon valami ami túl van

torzon szépen nyilallik meg az agyban

a szép az ami önmagából fröccsent mint

érésben vereslő rothadást ha hint

ősz hajra valami lenge ősz nincs is

már felettünk hogy félni tőle csősz szép vagy

csontokkal ölelő elmúló szikár nagy

(utóhullámzás)

kedvesem az inak megfeszülnek nyálad

megköt szobor leszek ha emlékem nálad

hát vedd hulló húsom is őrizd a szerteoszlót

ölelj véressé mintha lenne okod ölni

velőmbe váj a karmod s nem tudok szertedőlni

ide messze le írom, megcsappant az olvasottságom, látom én, hogy nyár, meg aztán, keveset is pakolok a blogra, de nézzétek el, ezzel nagyon rég kínlódom már, példának okádék. Szeressétek. Engem is.

Vonaton

2011-07-30T13:42:00.001+03:00

ajánlanám, de úgyis mind tied

Olyan vagy mint egy kisiklott vonat
csak a hegyek tudnak így tüzet nézni
míg fénytelen alvad egy falu körötted
s kék szirénafény feni a síneket
olyan vagy mint töltésben a kövek
semmit se téve bár gyilkolásra kész
vagy mint Maros fölött a köd
mindig lebeg de mégis oly nehéz
s a fák között megbúvó állat is lehetsz
ki sarat túr hogy hátha élelem
vonatfütty sikítja ki a lelkedet
mosoly egy gyerekre míg a félelem
vaspántja csontodat repeszti
marad több nyom mint véred a síneken
várod majd csak elereszti
a táj nézésed s a szék a testedet
s tespedsz a távolság mint ahogyan tud
te mindig mész és sosem érkezel
rohannál mint egy kisiklott vonat
acéldühével át a kerteken s az ágyakban
az alvók azt alusszák hogy a hangot a szikrát
egy angyal hozza s te átrobogva rajtuk
vörös izzásban fúrsz át épp egy sziklát
megunod s úgy robbansz bele
a világba hogy csak tűz marad
motorolaj ég lassú folyású vízben.

valami elindul

2011-07-22T20:01:00.000+03:00

horror ad notam Valaki jár a fák hegyén

valami elindul feléd, már holnap

sikoltva csörtet át a kerteken

a fák remegnek földig meghajolnak

bőrödet belülről a félelem

kaparja, valami elindul feléd

megérzed, míg lefő a kávé

nyelés közben romlik meg az ebéd

a sarkon túl egy démoni konklávé

hangjai festik az eget takonyzöldre

valami már a liftben száll feléd

füledet tapasztva vetődsz le a földre

s nem nézed hogy nyújtja kezét

s kevesebb leszel emléknél is

valami rád gondol untalan

te meg rá s nincs hely se égisz

mi védene s te még csak nyugtalan

sem tudsz már lenni valami

útraváltan te mégis tudva bár

felhúzod a tévé hangját hallani

hiába véled hogy kiabál

mind minek némának kéne lenni

s csodálkozol míg mormolsz egy imát

hogy valami benned suttog hogy enni

kéne tán valamit s feledni míg lehet a mát

Ujjak

2011-07-20T14:43:00.004+03:00

Lehelnek

Miért is hagynak engem cserben

analógolok

az ujjaim gyakori helyzetekben

mint discovery-n nép a hóban

köztük egy halott

merednek tízszeres magányban

mindegyik tettrekészületlen

elpózolt-merészen

abortáltan megszületlen

miért oly idegen a rész a testen

valami résen

csúszunk át az elmúlás lízingelten

jön görcsbemarkolás van s te ezt

megérted kincsem

hogy mikor fognia kéne elereszt

s makacsul görbülve mintha valaki menne

pedig senki nincsen

ökölbeszorultan mégis mintha lenne.

Réka képei

2011-07-13T01:20:00.000+03:00

Nos, az úgy volt, hogy Réka néhány versemhez válogatta őket, úgy gondolta talál a hangulatukhoz, én meg úgy gondolom, hogy igaza van. Így nagy köszönettel neki s csodálattal iránta. Aki itt intermediális játékot akar űzni, az keresse a Belakható, Bárha, Nyakatekert dal a nyakról, Találkozás verseket vissza. Az időben. Odább.

Magyar messiás-sokk

2011-07-13T00:42:00.000+03:00

- erdélyi szerzőknek, kegyelettel -

Lófasznak itt a könyvek:

A fájdalmak írások[1],

Ezerszer is, s már sok,

Új, magyar messiás-sokk

Ezreket megdallnak

S tétje nincs, de keresnek,

Mert mindent megtehetnek,

Jaj, mindent megtehetnek.

[1] Vagy tetszőlegesen, mindenki válasszon rímet magának, ne mindent én csináljak: sírásók, sírások, ívások, sírácsok, sivárok (bár ez sántít, vajha szándékomban áll-e?), gigászok, grimaszok, csimmaszok (a világirodalom beteg testén), is már sok, krisnások, pislákok, kis rákok (a lent nevezett testen, esetleg benne), istrángog (a lírai én maga előtt véli látni az lírai te-t, ahogy felszántja szobájában a rendet, szusszanástalan kap a Magyar Értelmező Szótár után s lázban lapoz az i betűig, vagy egyszerűen beírja az istráng szót a böngészőbe).

Konyhakép kegyeddel

2011-06-30T03:25:00.001+03:00

Ma, túlzott esetlegességgel, kegyednek szólítanálak volna,

mintegy éreztetve, sőt, rád is kényszerítve

A szó mi- o- és hárákulumát, mely, ugye, akár viszonyban is begyökerezhető.

Nem véli kegyed, kérdezném volna, konyhabútornyi bájmosollyal,

Nem véli gondolni, hogy az idő (kérem, az idő, úgy általában, sehogyan, ha úgy tetszik),

úgy töcskölt önmagunkba, hogy meghaladta a kellő sűrűséget

mind eidoszunk, mind matériánk?

A padló persze közben beinná a hűtőszekrény lecsorgását,

Mert, hopp, épp leolvadásra várva volnánk mi itten.

S folytatnám, nem vagyunk mi fákon erjedő szemek?

Mert ugye, nézze kérem, a tízbanist, miként kendőzi a rozsda hajlamát.

Mögötted fellengő, falfödte liftcsörömpszó,

S te vennél a cigimből s rágyújtanál.

Mentegetés

2011-06-28T13:45:00.000+03:00

Kéremszép, az csak denevérsikoly volt,

félreértés, kérem, al- és felkoholhatás.

Kéremszép, lehetne nem figyelembe venni?

Nem engem, a szavakat.

Engem minimál talán lehetség.

Kéremszép, megbékülünk?

Mert az ármányom csak márványt érlel.

Lehetne kérem megbocsájt?

Lehetne maradnom senki fontos?

Lehetne tűzbe ejteni azt a mail-t?

S én maradnék akkor boldogan ideát.

Mert nekem, ugyan kérem, az ideák...

Lehetne kérem, azt a levélt,

h(a cél)ba ért, mondjuk, akarni elfeledni?

Lehetne, kérem, francba hagyni,

honnan is idetolta pofáját az a gondolat?

Lehetne egykorvolt lehetnékem?

Kéremszép, lehetne, lehetnék, nem?

Visszakapni egy egykori státuszt.

S akkor bennem, eskü, minden csendrekél,

s nekem kuss, nekem kuss, nekem kuss.

Egyensúlykolás

2011-06-26T17:50:00.001+03:00

az egyensúly kénye ma mit sem ér

lohad a létezés kéje s hozzámér

valami sorvasztó őserő a dagadó

anyag megfagy, majd magába nő

roskad magába a megszülető

recseg a mellébeszéd

bomlik a félrenyelt

omlik a váz

éltet a láz

ököl

öl

csak

a makacs

végzetes végletek

precedens nélküli életek

jutottak s bennem még foszlásban egy régvolt

megfellebezhetetlen létezés döng az égbolt

vagy csak az államaparátus zakatol ily kihívón könnyedén

hogy bennem oldalra csorran minden véredény

Jut eszembe, kérsz-e vacsorát?

Ím, egy tabula rasa, rajta véredények,

Bennük gőzöl valami lőrelé-leves,

Ihatsz csigert mellé, szívhatsz csikket,

Jut eszembe, tudsz-e egy jó viccet?

Amivel elűzhetsz borút és szellemet,

Táskádban vannak-e szép remények?

Mivel betörhetem ez ördög orrát

Itten? Na bazdmeg, kihűlt, melegítsem?

Paff. Üdv oda. Megjelentem a Nappali Menedékhelyen, ez nekem egy fontos dolog, csak én tudom, jó nekem ott megjelenni, innen arrafelé még két hétig címlapon vagyok ott. Bár minden ottani szövegem megvan itt is, én mégis belinkelem, olvassatok valami mást is:P Olvassátok őket, többnyire megéri. szal: http://nappalimenedekhely.blogspot.com/

Születésnapi szösszenet

2011-06-21T21:23:00.000+03:00

Szendém azon elmerengve,

Minden jól van, minden rendben,

Boldogságból, élj sokából,

Ki az idő nyomdokából.

E vers, gyermeteg mosoly,

Ha lelked holnapban lohol.

Emlékezve, önmagadra,

Cseng és bong a múlt harangja.

Mímelt mázos boldogságban

maradj múltad mosolyában!

Szonja

2011-06-20T22:54:00.001+03:00

Na tessék, van egyáltalán olyan, akinek ez tetszik?:D:))

Nem tudom, olyan volt a bőre, mint az aludttej, valamiért hideg, holott az éjszaka persze izzott körülötte, és érdes volt és puha, s akkor csak arra tudtam gondolni, hogy én most belemártottam a farkam az aludttejbe és ez a pillanatnyi impotencia, amit ezek a gondolatok képesek szülni, amikor az agy asszociálni kezd, mit tudom én, egy régi vicc poénja, valami mélyre ásott iszonyodás, végül rányomták bélyegüket a későbbiekre, egy szétfolyó férfi az ágyon és savanyú tej szaga a szobában, kérdem én, innen merre visz az út? Hogy jobban értsd, félelmetesen ugyanolyan este volt ez is, talán azzal kell kezdenem, hogy Szonja csillogó izzadságcseppeket bámul, amelyek a barna mellbimbóról csöpögnek alá, néha egyenesen a pupillába. És amikor Szonja nyelvével finoman megnyalja, akkor már a nyál is csöpög, nyúlósan, rá a bőrre s ez a sikamlósság megkönnyíti az egymáson való kígyózást, Szonja megfigyeli, hogy annak függvényében, éppen hová nyúl kezével, félig gépies mozdulatokkal, félig ösztönösen, a fölé hajoló test így kontrollálható, így kezd rángásokba és ez vidám játék, ujjaival karmolja a combot, markolja a feneket, húzogatja a szeméremajkak fölötti apró pihéket, a növésnek indult szőrszálakat. Remek játék, remek bizony, csak a kéj nem jön már miatta, mert a játék közelebb áll a nem-ösztönöshöz. Még tíz percig hagyja, hadd sikítson a test, hadd rángjon a kéjtől de egyre inkább úgy érzi, mintha lénye ebben a játékban nem lenne fontos, eltűnne, megszűnne, ideges vergődésekkel rúgja le magáról a lányt, az meg értetlenül, tágult pupillákkal bámul rá, néhány rángás még végigfut félig ernyedt, de már megfeszülőben levő tagjain. És a következő pillanatban már öltözik, előbb a piros tanga, majd a trikó, a melltartót gyors mozdulattal gyúrja a táskájába, felráncigálja a farmert. „Büdös picsa, mocskos, büdös picsa”, hallja még, de mögötte már csapódik az ajtó, léptei visszhangjaitól hangos a négy emeletnyi panel lépcsőháza, a bejárati vasalt ajtó hangja éleset kattan s ő már kint van, mélyet szusszan a kövér levegőből, hunyorog kicsit az éjszakai neonoktól s leint egy arra haladó taxit. „Az Egyesülés-térre”, veti oda, az nem válaszol semmit, bár valószínűleg bólint egyet, Szonja nem figyeli, bal keze körmeit jobb keze bőrébe mélyeszti, hogy éber maradjon s úgy figyeli az út menti cigis dobozokat, ahogyan a szél kibéleli s rángatja egyre feljebb őket. „Nem, ne, álljon meg mégis itt”, a fék mérsékeltet csikorog, a sofőr halkan káromkodik egyet, bosszús arccal kapja ki Szonja kezéből a feléje nyújtott pénzt, matat a kesztyűtartóban visszajáró után, de mire felnéz, a lány már nincs sehol, a Dacia ajtaja nyitva marad, a motor szaggatottan bőg fel, hallja még, de gyorsított léptekkel halad előre a közben már szemerkélő esőben, nézi a kitáblázott falakat míg meglátja rózsaszínnel írva, Club Justine, „igen, ez lesz az” sietve megy le a lépcsókon, orrát megcsapja a doh, a lépcsőfordulóban megigazítja szvetterét és belép a kocsmába, egyenes felém tart, szó nélkül csapja le magát a székbe, haragos pillantásokat lövell s Traján riadtan, zavartan áll fel mellőlem, „én most elmegyek vécére”. Az utolsó korty sört a nyelvemre engedem, az utolsó korty mindig olyan, mintha elpárologna róla, gondolom, érzem a forróságot számban, az üveget az asztalra teszem, kicsit inog, míg egyenesbe áll, megtörik rajta a fény s a zöld árnyalatait veti rá Szonja arcára, még nem szólal meg, de arcára kiül már a megszólalás előtti elhatározás. S ím tényleg, ajka szóra nyílik, „ő kicsoda?”, „ő Traján”, mondom s közben Trajánra nézek, aki már kijött a vécéből, de nem jött vissza az asztalhoz, Petrucával, a csapossal beszélget s lopva ide-ide tekint. „Ő az?”. „Igen, ő Traján. Bemutassam?” A Club Justine közössége mind őt nézi, de most nem engedheti meg magának, hogy zavarban legyen. Engem is néznek, érzem, nem tudják mire vélni, hogy Szonja mit keres itt velem. Keze Traján félig konyakkal tele poharával babrál, a mozdulatban bennem van annak az esélye, hogy képembe loccsintja vagy, hogy elsírja magát. „Hát ezek szerint mégis igaz.” „Az”. Szonja nem szereti a tehetetlenséget, ilyenkor halántékán apró izzadságcseppek jelennek meg, orrcimpája alig észrevehetően remeg, meglepően nagy szemei szokottnál is jobban fénylenek. Öt másodpercig néz, nem is pislákol. Aztán mégiscsak arcomba loccsintja Traján poharának tartalmát. Tekintetek súlya alatt megy kifelé, közben beáll a két zeneszám közötti rövid szünet. Traján és Petruca meg a Club Justine összes vendége őt nézi, majd, miután a rugós ajtó lassan benyikordul mögötte, engem.

A lépcsőn felfelé olya súlyos léptekkel megy, hogy a múlt századi bérház vakolata lassan szemerkélni kezd, s hull mögötte a fényesre taposott cementre. Szemei égnek, dühös, mégis vigyáz a mozdulataira, hogy szülei hálószobáján átmenve a lehető legkevesebb zajt keltse, a sötétben kitapogatja az ajtót, a lenyomott kilincs apró kattanást hallat, aztán már bent is van, itt már fel meri kapcsolni az éjjeli lámpát, a fény ijesztően hirtelen lobban fel s terül szét a szobában. Húga álmában morog valamit, aztán a fal fele fordul. Szonja az ágyára ül, hallgatja a lány egyenletes szuszogását. A szobában kínos rend van, a bútorokról élesen verődik vissza az éjjeli lámpa fénye, az asztalon néhány iratcsomó a bal felső sarokra, a könyvespolcon hátul könyvek, elől rongybabák s még a szőnyeg bojtjai is puhának látszanak. „Minden ijesztően önmagát képes csak mutatni”. Aztán meglátja önmagát a tükörben és megijed. A tükör még nem volt ott aznap délután, mikor elment otthonról. Kis retikülasztal tartozik hozzá, kerek fekete-piros lábatlan zsámollyal. Szonja az asztalhoz lép, a szőnyeg valóban puha lába alatt, kinyitja a fiókot s ahogy sejti, egy ollót talál felnéz a tükör elé, hajához emeli az ollót. A fekete tincsek minden nyisszanásnál hangtalan hullanak rá a fehér szőnyegre.

Sártelki Klaus ágyában fekszik, a vasárnapi reggel fénye vakítón ragyogja be a szobát, a tévében valami frissen alakult szekta prédikátora beszél a megbocsájtásról, és Klaus éppen azon gondolkodik, hogy lehet, hogy még a neve is társul nyomorához. Mintha nem lenne elég baja. Ennek ellenére megőrzi jó kedélyét, amikor Szonja a szobába lép. „Nővérke, nem akar megcsókolni esetleg?” Szonja odamegy, és hosszan megcsókolja, közben Klausnak tágra merednek a szemei. Erre azért nem számított. „Erre azért nem számítottam”, mondja.

Klaus izomsorvadásának oka máig is rejtélyes betegség, kevés ideje van hátra, mondogatják, s ez a kevés idő arra ösztökéli, hogy nagyon intenzíven élje meg hétköznapjait. Csupán csak az a baj, hogy Klaus nem tudja úgy megélni, ágyhoz szegezetten, béna tagjain mintha néha átsejlene a fájdalom, segítség nélkül a fejét sem tudja felemelni. Most azonban, miközben Szonja föl alá hullámzik rajta, mintha ő maga is mozogna, teste ismerkedik az ismeretlen tűzzel, ami az ágyékból járja át, igen, a kézbe is, lábba is. Klaus úgy érzi, megérte.

A csengő fenyegető berregése nem sok jót ígér, belerúgok még egy-két kavicsba, míg női cipők kopognak az ajtó mögött, a múlt századi építésű bérház plafonjáról fejemre hull a finom mészpor. Amikor kitárul az ajtó, egy Júnó jelenik meg, legalábbis ez az első gondolat s rögtön próbálok közös vonásokat felfedezni bennük. „A buzi az?”, a hang elfojtott ugyan, mégis elég hangos ahhoz, hogy halljam, elfojtok arcomon az izmaimat nehezen irányítom ahhoz, hogy ne engedjek odaülni egy arcomra kiülő mosolyt. „Psszt, menj a szobánkba” Szonja rendreutasítja húgát. „Nocsak, fiam”, mindig így mondja, fiam, „gyere, kerülj beljebb, Szonja a nappaliban van”. A nappali szón elmosolyodok, de nem látja. A cipőm elfelejtem levetni, „szia Szonja”, és zavartan bámulom a cipőm, ami azért túl poros egy ilyen alkalomhoz.

Szerelmes vers - szalagon

2011-06-12T13:36:00.002+03:00

Oly könnyű volna, mint ostoba halál

Tobzódva nem-ismerni téged,

De bennem minden vérrög kiabál,

Sikoltva vágyja közelséged.

Tűzbe vonszoltam magamat,

Túlélem, tudom, de lélek-égve,

Léted tépázza agyamat:

Nem jutok pokolra. Sem az égbe.

Mindegy, úgy lesz, mit senki nem akar,

Hogy mit vétettél, még te sem érted:

Szelíd kezed belőlem kikapar

S szememre hint egy csöppnyi istenséget.

Egy kedves lány törölgette szemét,

Míg olvasta versem – szemét –

elülső felét.

Mondtam neki, nyugalom,

Ez csak az unalom

s persze

a párzási rítus megelőző része.

Része-

gen szoktam én ilyet írni,

Nem értem mi van ezen sírni-

való.

Hisz oly való-

tlan sorok –

Sörök posványában hervadó virágok –

S nem lelkemben épülő világok.

Hát nyugi te édes, te hercig, nyugalom.

Tudod, a fedezék meg a bunker!

bunkó mód a poézisre bakker!

De hisz tudja ezt a költő,

Tudom én csak éppen lesz-a-rom.

És akkor tehát, ahogyan NovRain jónak látta folytatni ezt a régi-régi verset, igen hálás köszönetem neki, így sokkal jobb lett, azaz az övé jobb lett, hogymongyam:

Szalag 3. by NovRain

Azt mondtad, sör- és borvirág a versed,

nem szerelem: csupán szarvasbőgés,

tintád párzási nedv, kell a nő és

nem okkal, csak céllal fröccsented

Tudta ő is, nem igaz e költemény,

saját vágyad tükrözi majd a teste

mindent tudott, és mégis elhihette

mikor hazug ajkad tapadt a csípőjén

nos, ezek vagyok, nem föltétlen szeretem már ezt a verset, kérésre tettem fel, mert én kérlelhető vagyok. továbbá, elég stabil olvasótáborom van, a statisztikákat nézve, no nyilván, kellett ehhez honti meg iza meg lehel reklámhadjárata is, amit ezúton köszönök nekijük. tán a kommentálás hiánya az, amit felróhatok, nem kapok visszajelzéseket, márpedig pont azért van ez a blog, hogy kipróbáljam, mennyiben tudnak működni ezek a szövegek. szal áldjatok, küldjetek a francba, vagy ne, úgyis jó.

rá(ha)ng(ol)ások (egy május krónikája)

2011-06-10T00:16:00.001+03:00

Féltem befejezni ezt a verset, nem is tudtam egy jó ideig, remélem szeretettel fogadjátok, bár egyesek már kifejezték nem- és visszatetszésüket, mások hogy igen, ez így rendben levő. Én, én nem tudom, nem szeretnék ilyeneket olvasni, van benne valami űr, valami, ami még tőlem is idegen. Hát ítéljétek meg kedveseim.

andante

a föld melegszik galambok nem dögölnek

húsomban édes a rothadás

belém kóstolsz hatvanöt kiló

száznyolcvan centi kevés kevés

piano

az aszfalt szennye szerteszét gurult

a reggel lassan jön mint a meghalás

szememből kifolyt az erő nézni

tócsákban gyűrűző lépteid nyomát

allegro

szirmok döfnek bele a levegőbe

nem hallod hogy a gyep kiabál

nézed nézed mi maradt nekünk

a rét zöld üveg az erdő félhomály

vivace

robogjunk hűs síneken kedves

acéldrótok s a világot összetartják

nyomunkban recseg hasad a levegő

amíg szemeink egymást marják

adagio

mint az a patak ott és akkor

kanyargott hangtalan fák alatt

úgy maradnak örökre e napok

s vetnek árnyékot ránk a falak

simplicato

én itt vagyok te kegyetlen

te ott vagy én meg álnok

így basszák egymást félúton

az egymásból kitépett álmok

crescendo

mosollyal jöttél először

később röhögtél rajtam

aztán arcod grimaszba fagyott

vöröskékben rengett az ajkad

forte

egy citromsárga párna dalra kél

kétsfélméter mélyen a föld alatt

égő kazlakban alszanak bánatos kutyáim

egy meghökkentő kurvát a

térről isten az égbe ragad

mezzoforte

lelkem ma feledett tömegsír

s te friss hullaként humuszában

bűzlesz de mégis hullaszépen

kirakattesttel ülsz a székben

ha kihantollak

con aero

a levegő s minden lebegők

súlyosan tapadnak bőrömhöz édes

hízott múltam saját zsírjában serceg

nem alhatok döngenek a percek

a bene placito

koccintunk poharunkban örvénylik

kecsketej tehéntej egészséget

ma én keletre te nyugatra

patáink alatt tüzel éget

accelerando

májusban a vonatok szomorúbbak

hangtalan szelik át a tereket

benőni készül a vörös szederinda

de kettévágva hull a kőre a síneket

affettuoso

nap lemenése felkelése

önmagunkon még tudsz-e sírni

akarsz-e bőrömbe karmolni

polc alá rejtett meséket

afrettando

tudtam hogy egyszer meg kell állni

meredni maradni valami parton

lent nem látom a csobogásban

tükörben ázó arcomat

agitando

csak az éjféli vonatok zajai

azok maradtak meg ez az állomás

tudom menetrend szerint késel

a várakozás lehet ugyanaz

csak az érkezés lett ma más

al fine

május harmincegy illem szerint

kattan holnapba át az óra

te alszol meztelen kitakarva

hogy meg ne fázz az ablak zárva

amoroso

……………………………….

animato

hajnalban fogok kelni dolgozom

megírom ezt a verset lesz mit enni

este a parkban majd belém szeret

egy barna réka vagy egy szőke emmi

appassionato

mint kit először mint kit utoljára

mint kit késsel mint kit üres kézzel

lassan nem is a tett a fontos

hanem tetteim mértéke

attacca

szeretkezésünk automatizmusa

izzadság s kéj is jön parancsra

nem tudom az ágy csikorog

vagy ez a lesz eztán a hajnal hangja

brillante

neondzsungel az éjszakában

egy kocsmában egy gyertya fénye

esősen beeső lámpafény

szembogarak szárnyverése

calando

a motor megáll és mi is persze

bennem berreg még kicsit

át egy átjárószobán

meg nem zavarva álmaik

cantando

az ember félt a csendtől

mert halott

hát kitalálta az éneket

azóta a halál

nem jár többé lábujjhegyen

commodo

mert végül is sietni hülyeség

ha biztos a megérkezés

az irány képtelen kompenzálni

hogy úgyis elnyel a feledés

con dolore

az utcakövekre ültem s vártam a huszonötös villamosra

rajtam jóllakott tekintetetek függtek

pedig csak a térdem vagy fejem már nem is tudom

csak vártam a huszonötös villamosra

s fájdalmasan sokára jött

con tristezza

magányom elhajított utcakő

célba-nem-érve

így sajátítanak ki a dolgok néhanap

ha a fekete színhiány

az én hallgatásom sem hallgatag

da capo (al fine)

tehát május sosem hittem volna

mármint tulajdonképpen talán sejthető

s most mégis a dolgok lecsupaszodása

a sejtjeimben mérhető

dolce

édesem leszünk ma utcabál

leszünk ma víg csahos kutyafalka

ma olyan jó szeretni téged

a haj s köröm is érted kiabál

eguale

régi nők sosemvolt májusok

mik lehetőségeikben mérhetőek

ma már csak én vagyok s az a másik

maga mögött mindent feléget

energico

kezdetben teremté a csöndet

a mozgást később a dolgokat

aztán elképedve nézte

a mozgás mindent magával ragad

eroico

ma háborút játszottam s győztem

patak partján kergetőztem

patakba kergettem az ellenséget

most cipelem haza a veszteséget

espressivo

madarak zúgva lángra kapva

kutyák közt járva megugatva

szandálban lábamra sár tapadva

s még csak nem is haza no hiszen

feroce

kék ibolya rozmáring a sírjára

bazmeg babám mér’ vadásztál bálnára

elvette az óceán az eszedet

bazmeg babám jön a pap és eltemet

fieramente

ha rám néznél most látnád

amint az ágyon ülök köröttem rend

a szoba átlátható látnád mit olvasok

látnál verset írva

és nem érdekelne

flebile

zenét hallgatok

színházba járok sétálni kocsmákba

szeretek szeretkezem este

megnézem a meccset

segítsen doktor úr

funebre

az is meghal kinek nem szabadna

engem ideköt mindegyikük

röghözkötöttség

olcsó emlékezés

furioso

gyűlöllek ha hiszel nekem

ha visszamondod a szavaim

gyűlöllek ha te vagy a tükör

vagy ablak mért nem vagy kokain

giocoso

záporok ha záporoznak

hozzám kúsznak leporolnak

Leporello szarul játsz

zápfogak és záptojás

giusto

ki nem mondott kedvesem

meddőn megteremtve

ha kimondlak te leszel

avagy el leszel vesz(t)ve

glissando

igaz ez már júniusban

a tüdő vízzel telt az elme bajjal

a napot ezerbe töri a szamos néha

a létből örökbe csúsztál gyímesi éva

grandioso

kissé irigylem urait életnek halálnak

ilyenkor kissé mikor az ölnivágy

tudom kivet magából minden ágy

és sír tán senki sem utánam

grazioso

nagy kecsben tartalak gráciám

mint itt feledt tornyot az imám

beteges szenvedély vagy mániám

de fogaim közt zörög a kapszula

gridando

isten verj meg én nem tehetem

sem véled se magammal

ne jöjj hozzám kegyelemmel

jöjj villámos fekete haraggal

impetuoso

legördülőben minden emotikon szája

pókháló zörren virtuál

nyugtot lelni nyugton lenni

mint a pók az áldozatban

s mint pókban az áldozat

leáldozódva

malinconico (foly tovább a virtuál)

a ködbe vesző reggelek

amikor beléd reggelek

amikor véled laggolok

profilod belém párolog

de persze nincs mit regélnem

sem megélnem sem remélnem

languendo

de csak néha ha ilyen mondjuk az este

s akkor sem rád hanem szerveidre

csak a húsod mintha csak

felkoncolt disznók a sötétben

largo

ott álltam hömpölygés fölött

fejem fölött félúton esővel

órákig erkélyed alatt állva

órákig daccal mímelt erővel

miserioso

az erdő nincs a város nincs

nincs játék és nincs emberek

nincs égbolt nincs történetek

esetleg isten van meg tán én is vagyok

troppo

be kéne fejezni a verset még ha

ha még annyira is sem ha netalán

ha esetleg ha mégis ha mégsem

hát főleg akkor kell befejeznem

unisono

már mondtam ez emitt június

viszlát konstruált májusom

azt hittem magamnak megteremtem

s lám a fonákját bámulom

szimfónia a champ elysées-n

2011-06-05T14:49:00.001+03:00

fejére emeli az illegális csakrát

arcát eltemeti s rohan a champ elysées-n

rohan rohanvást migrált fájdalommal

rohan honosítatlan reménnyel

patája alatt szikra az utcakő

rohan szarvával eget hasítani

szavaiból mérget szórni, izéjéből gombát

vérvörös izéje húsos lebenyei libegnek

vegytiszta szajnai szélben

a gauloises szűrőig parázslik lehull

pierre-cipőröl disznóvér reácsöppen

gyakorlott henteskéz szorul a kilincsre

bébi ayesha szeretni téged

ha feléget vajmi régi tűz

én megölök minden gyöngyvirágot

emlékezéseim kútjait

betömöm bébi ayesha szűz

hegedűn játszott evitt countryszóló

te itt ha párizs mint parázs a jégben

homokörvény az óarab légben

vagy vagy légy vagy csupán nekem

a champ elysées-n a végeken

hol áll az idő és illegáll

a barna bőr hol időtáll

a lemenő nap aztán bon soir

s duruzsol darázslik az éjjel

bőröd nem bír a sötétjével

bébi ayesha félig mademoiselle

nézlek szeretlek szökjünk el

mondjuk bretagne-ba hol a bor

s hol a kor még őriz sok hor

dóban kezdődő marseillese-t

kapunk tenger- meg vérszemet

hol alporgári létesély

a kétes éj is két esély

estéből el hol ételben fehérje

bőrünkön bennünk a feketéje

mondjuk bretagne mekka mindegy

csak kerülni a champ elysées-t

bár sakktábla az ölelésünk

de vörös vörös vörös a vérünk

Míg vízzé válik

2011-05-21T10:54:00.000+03:00

a végén csak ennyi lesz, mondhatnám,

kocsmafénnyel ha kel a hajnal,

remegő arcom bezárja egy pohár,

s a nő, ki kedves s a másik asztal.

igyál velem, mondhatnám, persze,

míg vízzé válik vagy elfolyik,

míg szavaimnak nem lesz mersze

s míg borgőzben áznak szemeid.

bár lenne lelkem, mondhatni tűz,

hogy rácsorogna bármi bor enyhe,

bár lennél itt, bár lennél szűz,

vagy lennél itt, vagy lennél város szennye,

az asztaltávol rámterül, mondom,

szemeink taván a halál korcsolyáz,

kásás az éj és hígul az ondóm,

az üres szék meg folyton megaláz.

Ajánlanám

Hercegnő, hercegnő persze, idd ki vélem,

Távozzék tőlem e pohár, s remélem

Valami marad nekünk hébe-hóba

ha kivizeljük a bort a tavalyi hóba.

Úton

2011-05-12T16:31:00.000+03:00

Sára hol a plafont nézte, ahogyan a vakolat alá-alászállt róla, mint egy egykori első hóesés, hol pedig a falon függő Máriát, akit, ki tudja miért, a festő valamiért ráncosnak és megfáradtnak festett. Aztán a lepedőt, mely piros és fehér és mindkét színben rikító. Vér és hó. Sára sír, már nem is az éles fájdalom miatt, csak úgy, elfojtottan sír, mint aki oly rég sír, hogy nem tud már száraz szemekkel nézni a világba. A lepedőt arcára húzza. Így telnek a percek, közben nem történik semmi, csak fel-felnyög, mígnem kint ökörbőgés hallatszik. Izsák megjött. Döngenek léptei a fából tákolt lépcsőkön, percegő hang jelzi, hogy éppen le akarja kaparni a csizmájára tapadt sarat. Holott ebben a házban sárból van a padló.

Belép, egy pillanatra megáll, hallgatja Sára szuszogását, aztán megnyugszik és tarisznyáját halkan az ágy támlája mellé helyezi. Nézi a lepedőt, alatta felesége arcvonásait. Tétlenül néz, nem tudja, mit kezdjen magával. „Az isten bassza meg a cárt!”, fakad ki morogva, alig hallhatóan belőle, mire Sára kidugja fejét, mosolyog görcsösen, bár látszik, hogy nagy erőfeszítésébe kerül. „Izsák, ne káromkodj”. „Hoztam ennivalót, krumplit. Jobban vagy?” „Izsák, mennünk kéne, utolérni a többieket”. A többiek már valahol Lengyelországban járnak, gondolja Izsák, az életben nem fogjuk utolérni őket.

Ilyenkor, mikor hideg verítéktől gyöngyözik Sára homloka, Izsák leül mellé az ágy mellé, mesél. A mesék zsidó hősökről szólnak, akik nincsenek benne egyetlen megírt könyvben, s akik valamikor Oroszországban legyőzték a cár embereit. Szerelmesekről, akik országhatárokat léptek át, hogy egymásra találjanak. Néha tréfás történetek, máskor szomorúak. Megnyugtatják Sárát, egykor a faluban, kukoricahántás közben, a tűz mellett mesélve mítoszok voltak. Most meg csitítják a lázat. Ma azonban Izsák ideges, fel-alá jár-kel a szobában, a döngölt padló meg-megremeg vagy loccsan léptei alatt. Sára lázálomban beszél, egy óriási csigáról, melyre rávetették a gyeplőt és a kantárt, de nincsen lovasa, bár sejti, hogy az ördög üli meg általában, és a csiga megy előre, lassan, nagyon lassan, már a falu határában van, nyálkás talpa alatt házak összeroppannak már az első házak, és csak jön, ragyogó szemivel megvakítja azokat, akik ránéznek.

Itt maradunk, amíg csak kell – dönti el Izsák ezen az estén. Ha ketten maradnak ebből a világból, akkor is marad, ha leszáll a tél és megnehezíti a továbbhaladást, akkor is marad. Kint csak a szél süvít s lebegteti az ökör füleit, már napok óta fúj, s az ökör napok óta bámulja a csupasz, égre meredő fákat. Izsák néha elmegy, bejárja a környéket, a földben turkál ottfelejtett krumplit keresve, félig elrohadt káposztát talál, hazaviszi. Az elszáradt füvet is összegyűjti a környékről s az ökör elé rakja. Az ökör csak napközben áll az esőben, mozdulatlanul, lesoványodva, Izsák éjszakára, mikor már fagyos a levegő, beviszi a házba, reggel meg kiviszi és újra befogja a szekérbe, hogy el ne kóborolhasson. A szekéren néhány bútor meg egy-két festmény, amit még a jó termés éveiben vásároltak egy arra járó vándorfestőtől. Egy hétágú gyertyatartó döfte át, ki tudja, hogyan, a pányvát, szárain már helyenként születni látszik a rozsda. Izsák nem tudja, mennyi idő telhetett el, nem számolja a napokat és éjszakákat. Míg otthon van, mesél, krumplit főz, megeteti Sárát és, vizes borogatást tesz a homlokára. Ritkán, csak nagyon ritkán beszélgetnek. Sára állhatatosan küzd a fájdalommal, de néha hangosan felnyög, ilyenkor Izsák keze ökölbe szorul, káromkodik, a nő meg szomorú szemekkel, feddőn néz reá.

A sár megfagyott, az első hó pelyhei már félúton vannak ég és föld között, mikor Izsák kilép a házból. Felnéz az égre és szemgolyójára esik talán az első pehely. Egész nap kétségbeesetten kutat a földeken, de csak szénával tudja megtölteni a tarisznyát. Szándékosan marad jóval későbbig, mint szokott. Nem tudja, hogyan álljon felesége szeme elé. Azon gondolkodik, fel kéne kerekednie és találni egy falut, ahol eladhatja a bútorokat, a pénzből meg takarót és ennivalót vehetne. Gondterhelten megy a ház felé, meglátja az ökröt, kicsit gondolkodik, majd megragadja a kantárféket és elindul az ajtó felé. Úgyis hamarosan leszáll az est. Az ajtóban azonban megtorpan, Sárát hallja sírni, szokatlan. Belép. Sára lábai terpeszben az ágyon, combján még szivárog a vér, végig a lepedőn s lecsöppen a sárba. Kezében csecsemőt tart, szorítja magához és közben hangosan sír, s érthetetlenül kántál valamit.

„Halva született, Izsák, halva.”

A nyitott ajtón betüremkedik a nedves szürkület, Sára az ágyon fekszik, Izsák meglepetten áll, kezében a kantárfékkel. Az ökör halkan elbőgi magát.

„Legyen tied e dal, ha egykor…” (Baudelaire-re, ének É-nek)

2011-05-09T00:04:00.001+03:00

Sóval hintetted be lakatlan testemet

Aznap, mikor szemedre fagyott az éjszaka

Léted játszik, kitakar, eltemet,

Orromban vérszagod árama.

Mint egykor s majdan izzadt férfimellek

Most úgy nyomnak földre alvadt csillagok,

s szeretném, maradnál halhatatlan

míg én nevedet leírva meghalok.

S bár neved repíti ajkakra majd a szél

én érteni véltem a lényeged,

enyém maradsz, egyedül enyém

Míg neved szárnyal s tested elpereg.

Ha majd arcodon fakulni kész a pír

S vigyázva léped minden léptedet,

Örülni fogsz, hogy őriz a papír,

Míg ijedten számolsz perceket.

Vagy ha széttép mégis egy hülye hajnal,

Bennem marad csak romlatlan templomod,

Legyen bár tied győzelem, diadal,

maradok őrizve holnapod, tegnapod.

Találkozás

2011-05-03T07:43:00.000+03:00

Egymás szemébe merőn,

szembe a hídon, egymás felé,

galambzaj dobog a bádogtetőn,

lüktetünk csendben egymás elé.

Lent a folyóba csobog a szar,

s ki tudja, tán halak eszik,

látom, arcodra kiül a zavar,

s megremeg lábad egy pillanatig.

Furcsán öltöztél, hajnalfehérbe,

mint egy látomás, könnyedén szállasz,

kutyaszőr lebeg a kósza szélben,

rám nézel félve, de semmi válasz.

Félő közelség, azon tűnődünk:

köszönni vajon kell-e, illik?

Test a testtel, érintetlen küzdünk,

körben a város szürkén izzik.

Aztán persze megyünk tovább,

te rám gondolsz, én meg semmire,

várnak ránk vaksi, penészes szobák,

s árnyékok nyúlnak kissé messzire

Belakható

2011-05-03T07:40:00.000+03:00

Füst, mi mindig betölti a szobát,

Enyhe spermaszag, poros bútorok,

Itt felejtett ruhák, álmok, mosolyok,

Fojtó hideg, a falon zöld penész,

Gyűrött papír, a padlón lábnyomok,

Hiányod hideggé fakult csöndje s az

Alvásból áthozott képek szögei,

Hajszálak, szőkék, barnák, barnák, vörösek,

Titkos hangok derengő foszlányai,

Legyek: csókos, hű élettársaim,

Végtelen űr a percegő ágy alatt,

Táblázott ablakok, fénytelen ablakok,

Izolált, remegő, steril önmagam,

Hús, izom, csont, bőr, belül zagyva dobogás,

(lelkem, s e szoba lelke ugyanaz…)

40 wattos villanyégő, méretre szabott fény:

Edénybe öntött löttyként kavarog,

Bakancs, mit csak az idő koptatott,

Könyvek, nem polcon, csak úgy szerteszét,

Borosüveg, üresen, címke nélkül…

6 X 10 méternyi tömény magány.

Love story – Ponyva (Terinek, ki rányomta bélyegét a jelen mikéntjeire)

2011-05-03T07:37:00.000+03:00

Olyan volt az a nyár, de olyan, mint a sejtelem, a levegő mozdulatlanul, forrón feszült, a madarak egy-egyet belecsiripeltek a csendbe s még az autók se nagyon jártak, mintha csak valami mély unalom ülte volna meg a várost, minden fényben úszott, szikrázott minden egyes atom. Még most is emlékszem, be van fonva a hajad s levendulaillatod van, klasszikus levendulaillatod, amilyennek lenni kell, ha ilyen fontos esemény küszöbén állsz. Állok, még ünneplőben a kapu előtt, te meg jössz felém, már tíz méterről érzem az illatod, nem is csoda, hiszen azelőtt két évig állandóan azt lestem, szimatoltam, hallgattam mikor tűnik fel a folyósókon hajad fénye, hangzik fel lábaid jellegzetes kopogása, kezd el terjengeni ez az orromba ivódott illat. Egyszóval szállasz felém, én meg izzadtan állok ott, egy kicsit kábán is, hosszúra sikeredett az ünnepély, állok agyonbúcsúzva és agyonölelgetve, hogy esküszöm elerőtlenedtem belé, szám kiszáradt a sok köszönömtől. Jössz mint a veszedelem, ha jobban megnézem, már sejthetném, hogy az arcod amolyan titokzatos, amolyan baljóslatú arc, ajkaidon hamis a mosoly s s szemeid alig láthatóan remegnek.

- Szia – mondom.

- Szia – mondod.

- Megölelsz? Legalább.

- Meg.

És tényleg, és az a kurva levendulaillat. Ekkor mászik bele s telepszik meg az orromban s azóta mindennek kicsit levendulaillata van.

- Hogy vagy? – teszem fel a kérdést, mert valamivel indítani kell. Mindig féltem, ha szavak nélkül maradok, akkor csőd.

- Szarul...

És tényleg, szarul vagy. Hát nem is lehetsz nem-szarul. Nincsen apád, se anyád, kárörvendek kicsit magamban, aztán, jaj de hülye fasz vagyok. És gondolkodom, hogy miért kárörvendek és rájövök, bár lehet csak később, vagy lehet, hogy csak most, hogy ha te szarul vagy, akkor rám vagy utalva, persze csak olyan mértékben, ahogyan mindenkire. De ez most tán pont elég.

- Semmi baj – mondod – igazán semmi, tudom, hogy...

- De én tényleg…

- Mondom, semmi baj. Végül is nem vagy a pasim, vagy efféle.

- Nem, de leszek, ha akarod. – érzem, hogy hülye vicc, s ahogy a hülye viccekkel lenni szokott, ráülepszik a kedélyekre, megdermeszti a világot s csendet szül. Jól van baszod, hülye vicc, tizennyolc éves vagyok, mit vársz? – De te elmosolyodsz, na ezért szeretlek, látod, ezért.

- Jó lenne, de már megbeszéltük, hogy ez nem menne.

- Persze, nem menne – hogy a bánatba ne menne, ne csináld már, mondanám, de tudom, hogy értelmetlen, igen, ez meg volt beszélve, nem menne.

Végignézek rajtad, rövid szoknyád alól villognak fehér combjaid, szinte vakítanak ebben a nagy napsütésben s én meg már amúgyis szédülök. És akkor bevillan egy jelenet, de az eszembe jut és a bevillan közötti pillanatban tudom, hogy ez nem ideillő és hogy szégyellnem kellene magam miatta, ugyanis az előző nap látott pornófilmből villant be, talán mert a lány ugyanilyen szoknyát viselt, és én már akkor rád gondoltam, miközben az a kigyúrt alak vetkőzetni kezdte s simogatta mindenütt, nem is érzékien, ahogyan én elképzeltem veled, hanem csak úgy, automatikusan simogatta és a szoknya végül a lányon maradt és úgy szexeltek végig, majd a végén, a szoknya is meg a lány hasa is, ami hasonlitott a te hasadhoz, össze volt spermázva és akkor ez villant be. És keservesen hadakoztam a gondolat ellen, de nem udtam elhessegetni, egész nap itt járt a fejemben és most megint itt jár s én elpirulok, valószínűleg ezt már nem tudod megfejteni.

- Hánykor van a vonatod? – kérded.

- Fél háromkor, de nem biztos, hogy azzal megyek, néhány barátom meghívott. Inni, egyet még utoljára – mentegetőzöm, pedig csak miattad maradnék, ezt meg valószinüleg sejted. – esetleg nincs kedved?

- Nem is tudom, de tekintve, hogy nemrég halt meg anyám... – csak ne kezdj sirni, ne már megint!

- Na, igen. Nem erőltetem, de csendes kis beszélgetés lesz csupán, néhány pohár bor mellett, s kevesen is leszünk, néhányan.

De ahogy ezt kimondom, már sírsz, mit sírsz, bőgsz, én meg zavarban vagyok, mert néhányan éppen ott sétálnak el az utcán s nem akarom, hogy úgy tűnjék, mintha éppen szakítanánk bántanálak. Nem akarom, hogy tűnjön egyáltalán valaminek, hogy mi beszélgetünk, csak lenni akarok ott veled, feltűnésmentesen. Egyre hevesebben ráz a zokogás, nem tudom, át kellene-e öleljelek. Végül átölellek, nehogy részvéttelennek tarts, hogy aztán azt hidd, nem érdekel kellőképpen anyád halála. Amúgy nem érdekel kellőképpen, anyád elhagyott gyerekkorodban, árvaházban nőttél fel, túl vagy néhány öngyilkossági kisérleten és nem hittem volna, hogy éppen ennyire ki fogsz akadni. Mint egy kibaszott szappanopera. Végül is tizenegy éve nem is láttad. Különben is legalább kéthetente rád jön a hisztériás roham, agressziv vagy és rengeteget bőgsz. Én meg értetlenül állok olyankor, mikor mások elmesélik, mit tettél megint, hogy átbőgted az éjszakát, hogy lekarmoltad a szobatársnőd arcát, hogy megvágtad a hasad egy pengével, s most élénkvörös sebek boritják eltakart testrészeid. Fiatal vagyok, általában nem értek semmit. Soha semmiben nem leszek jó, tudod, az átlagember, mondhatnád, de nem mondod. Le fogok dolgozni a vállalatnál negyven évet és eléggé felkúszom majd a ranglétrán, de ehhez nem fog kelleni semmi tehetség, csak hűség. Hűnek meg mindig hű leszek, hozzád is, lám. De a hűség nem erény, a hűség az akaratgyenge emberek tehetetlensége.

- Igen – kacsintasz

- Mért kacsintasz? – Na miért is... És mikor hagytad abba a sírást?

- Mikor megyünk?

- Hétkor ugyanitt? – azaz inni, mégis, borozni.

- Jó, de kihez megyünk?

- Balázshoz. Megfelel?

- Meg.

Egész délután kóválygok a városban, olvasok a Fellegváron, cigizek a Katrolina-téren, beülök a ferences templomba csak úgy, hogy csendben legyek, aztán elmegyek a parkba és bámulom a csónakázó párokat egyszóval nincs nyugtom. Hatra visszamegyek, lezuhanyzom és akkor veszem észre, hogy az egész kóválygásom alatt öltönyben voltam, kilóg az ing a nadrágból.

Nézem az arcát, szinte még ránctalan, csak haja őszül csomókban, szemüvege lencséje vastagodott meg az évek során.

- És ott voltam hétkor?

- Ennyire nem emlékszel? – mosolyog.

- Hát nem is tudom hány éve már. Nem emlékszem.

- Pedig istentelenül le akartam feküdni veled – mondja és kacag. Furcsán hangzanak ezek a szavak köztünk, mindig azt hittem, hogy ha majd megöregszem, bizonyos szavakat nem használhatok. Aztán a szavakat csak halmoztam, de sose szoktam le róluk úgymond.

- Ó, azt tudom - én is nevetek. – nem lehetett nem észrevenni

- Azt hittem igy tudom beteljesiteni, amit érzek, tudod. De ez tiszta érzelem és vágy volt. – zavarba jön.

- Tudom.

Állok az iskola előtt hétkor, kezemben egy cigi, már a csonkját szivom. Már nem érdekel, egy hónappal ezelőtt ha valaki meglát, repülök az iskolából, városból. Téged várlak, megint. De szeretek várni, nem kell gondolni semmi másra, csak az érkezésre, vagy annak elmaradására. Elsétálok a bástyáig, ahol a kurvák állnak, ilyenkor már kinn vannak, néhányukat már ismerem is, szoktam beszélgetni velük, s annyiszor adtam cigit nekik, hogy néha egyikük–másikuk felajánlja, hogy egyszer ingyen leszop. Kösz nem, mondom, szerelmes vagyok, ezt nem mondom. Plátóian, ez meg ugyebár nem engedi meg. Később megváltozom, nem tudom miért, már érdekelne az ajánlat, de akkor már nem ismerek egyet sem közülük. Kicserőlődnek, mint szinte minden a városban. Mire visszaérek, már ott vagy, szolidan és szemérmetesen állsz. Szinte alig beszélünk miközben Balázshoz megyünk, nagyokat szívok a, hogymondjam, fűszeres levegőből. Te lágy altodon dúdolsz valami francia slágert, megérkezünk, bemegyünk és nekilátunk borozni. Van bennem némi feszültség, de folyton vigyorgok, mint egy idióta, közben oda-odalesek az arcodra, látom, hogy te is feszült vagy. Sziszi, aki már a hatodik üveg bort bontotta fel, imbolyogva közeleg a palackkal.

- Éljetek soká! – mondja, és úgy emlékszem, most elindul kifelé, biztos hányni.

- Figyelj, Balázs, alhatunk itt? Késő van, meg aztán őt sem akarom ilyen állapotban szélnek ereszteni, még beesik a vonat alá. – mutatsz rám aztán később, közben látom rajtad, hogy tényleg aggódsz. Mindegy, furcsa az egész, hiszen nem is vagyok részeg.

- Persze, hogy alhattok – Balázs sokatmondóan vigyorog.

-Nem no, ne gondolj mindig hülyeségre!

Még később bemegyünk a szobába. Meg akarom kérdezni, szabad-e itt cigizni, de Balázs már sehol, rágyújtok, odaállok az ablak elé, fújom ki a füstöt, nézem az éjszakai fényeket, hetedik emelet, zavartalan kilátás egy sosemlátott városnegyedre, sirhatnékom van és hamuzok. Odajössz és megölelsz. Én persze nem tudom hová tenni a dolgot. Most csókoljalak meg? Azt azért talán mégsem. Vagy mégis? Van annyira bensőséges a pillanat?

- Szóval, mikor van az a vonat?

- Már csak holnap, hajnalban, de aludj csak, én nem hiszem, hogy lefekszem, nem tudnék megébredni két óra alvás után.

- Rendben, én lefekszem. Elfordulnál? Le szeretnék vetkőzni.

- Persze. – újra a várost nézem, az ablakban tükröződik majdnem meztelen alakod, küzdök, hogy ne nézzelek, holott két óra múlva elmegyek.

Betakarózol, orrodig magadra húzod a takarót.

- Leülhetek oda melléd? Máshova nincs nagyon...

- Ülj csak. – de amint leülök, megfogod a kezem, ez meglep, nagyon forró, s amúgyis melegem van, izzadni kezdek.

- Figyelj, én holnap elmegyek. – figyelek, sajdul bennem minden. – Bécsbe megyek, odaköltözöm, és nem valószinű, hogy visszajönnék, szóval ez nem egy kirándulás, nem is ideiglenes. Megismerkedtem valakivel.

A bűvös mondat, minden ócska film adu mondata, megismerkedtem valakivel, s ilyenkor össze kell omolnia annak, aki mondják. Hát én összeomlok. Közben azért gúnyolódom magamban, hogy mekkora egy giccs, satöbbi.

- Látom rajtad, hogy bánt. Tudom, hogy kötődsz hozzám, de nekem mennem kell. Évek óta mások kegyelméből élek és arra tanitottak, hogy ezért kinyaljam a seggüket – már bocsánat a kifejezésért –, én ezt nem tudom tovább csinálni, értsd meg. Senkinek nem mondtam el, te vagy az egyetlen. Nagyon sokkal tartozom neked és nem fogom tudni elfelejteni, de most el kell mennem, el kell engedned. – Valahogy így mondod.

Tényleg, mint egy idióta film, gondolom és nagyokat nyelek, nem igazán tudok megszólalni. Aztán mégis:

- És mit fogsz ott csinálni, úgy értem, miből fogsz megélni? Németül sem tudsz, nemhogy osztrákul.

- Hát, mit tudom én, férjhez megyek!

- Mi van? Neked elment az eszed bazdmeg, te teljesen megvesztél. Ki a halálfaszához mész te férjhez?

- Nyogodj meg kérlek – nyugodjak meg, hiszen látom, hogy te sem vagy nyugodt, mindjárt elkezdesz bőgni s akkor én idegbajt kapok itt helyben. – egy zsidó srác, videókölcsönzője van, ott fogok dolgozni, lassan megtanulom a nyelvet.

- Szülsz két gyereket s bámulod a kibaszott bécsi fellegeket életed végéig.

- Értsd meg, nincs sok lehetőségem, itt mihez kezdjek?

- Hogy értsem meg?

- Tiz éve várok, nem rendeződik el semmi, ugyanabban a szarban vagyok, gyerekkorom óta, ki akarok mászni belőle, mit nem értesz ezen? – kezdesz feldühödni, orrcimpád remeg.

- Mit nem értek? Azt, hogy odaadod magad bárkinek, csakhogy kitörj ebből a szarból, mint egy utolsó kurva, az! – na jó, ezt nem kellett volna mondanom, beleharapok az ajkamba, mintegy büntetem magam, persze meg is ijedek rendesen. A kurva szót meg, haha, a falak visszaverik, visszhangzik a szobában.

- Kurva? Na jó, dögölj meg! – a fal fele fordulsz, én meg bámulom a hajad zuhatagát, nem tudom mit tegyek – mert ekkora kurva vagyok, azért csorgatod utánam a nyálad, ugye? – most meg megfordulsz, vészjóslóan mosolyogsz.

- Nem azért – mondom, mert nem tudom, mit mondjak.

- Hát akkor miért? Na gyere, mondd el nekem, két éve caflatsz utánam, két éve irod nekem a szar verseidet és azt mondod, ez csak vicc, ez csak játék. Két éve kapom el a tekintetedet rajtam, és hidd el, ezt egy nő megérzi.

-Mit?- végképp zavarban vagyok, a kérdésnek, mint rájövök, semmi értelme.

-Szerelmes vagy belém?

-Ehh, ugyanmár!

Felugrassz, esküszöm, azt hiszem meg fogsz ütni, de aztán kezeidet a nyakam köré fonod és vadul csókolni kezdesz. Érzem, hogy minden dühödet most adod ki, hogy a tiz évnyi szenvedésedért fizetsz most vissza, érzem körmeidet belevájódni nyakamba, harapásaidat az ajkamon, az arcomon mely már nagyon ég, mindeközben nedves is, folynak rá könnyeid. Belemarkolsz hajamba, szilaj mozdulatal, aztán kezeid ernyedten engedik el. Öt percig tart ez a vad csata, persze én is szorgosan csókollak vissza, nem meggyőződéssel, mert elég meglepett vagyok és nem kap el a szenvedély tüze, ahogy mondani szokták. Abbahagyod, hosszan a szemmbe nézel.

- Bocsáss meg.

- Ezért? Ezen nincs mit, tulajdonkéépen rég vártam erre, de nem igy.

- Nem ezért na, hanem hogy többé nem látjuk egymást, hogy cserben hagylak.

- Megbocsátok – most mi a fenét mondhatnék megint?

Megint nekem ugrasz, kezed simogat, én is már a nyakadat csókolom, már elkap az a bizonyos tűz is, gombolom az ingedet, amit magadon hagytál alvásra, a harmadik, tisztán emlékszem, a harmadik zöldes gomb után előugrik, vagy hogy mondjam, kibukik, kihull az egyik melled, én meg csókolom, mert hófehér és mer hajad is borzas és olyan szétesett vagy és gyönyörű. Aztán levetkőztetjük egymást, sietve, nincs rajtad szoknya, hát odaképzelem és tíz perc után már teljesen automatikusan mozgok rajtad fel-le, és kezem is teljesen öntörvényűen, mindenfelé, mindenféle szenvedély nélkül simogat téged, nem úgy, ahogyan azt én veled elképzeltem. Aztán meg a sperma elfolyik combodon meg szeméremajkaid felett és picit még remegnek lábaid, én meg zihálok, de tulajdonképpen ennyi volt és eszembe jut megint az a pornófilm, és akkor ráeszmélek, hogy teljesen leutánoztam és nagyon rosszul esik valamiért, de nem tudom megfogalmazni magamnak a miérteket.

Másnap keveset beszélünk, végül délután felülünk egy vonatra és elutazunk hozzám, szülővárosomba, nincsenek otthon a szüleim, aztán majd valami lesz, kitaláljuk. És elkezdünk együtt egy új életet.

- Egy hét múlva meg leléptem. Bonyolult lenne elmagyrázni, hogy miért, gyerek voltál – mondom. Keserűen mosolyog.

- Na igen, három év múlva jött egy képeslap, Bécsből, azonnal tudtam, hogy te vagy , annyi állt rajta, hogy megszületett a kislányod, Sarah, és két éve nem láttad a fellegeket. És nem irtad alá.

- Rengeteget dolgoztam, mindig hajnalban mentem be és este, sötétedés végeztem. Benjamin csúnyán kihasznált. – Tulajdonképpen már túltettem magam rajta, de még mindig viszolygok, ha rágondolok. – Beszéljünk másról!

- De hát miről?

- Most itt vagyok neked. – lopva ránézek.

- Itt.

Apokrif (A Takayaki professzor hazatér folytatása)

2011-04-30T22:55:00.000+03:00

A terem morajlott. Izgága suttogás futott végig a sorok között, köhintések, szipogások, orrfújás. Izlandon sosem lehet hozzászokni a ködhöz, az év legnagyobb részében fojtogató, máskor meg bekúszik a tüdőbe, a bőr alá s ragadós testnedveget gerjeszt. Utolsó igazítás a nyakkendőn, egy pillantás a fényesre suvickolt lakkcipőre, aztán Siggurdson kilép. Halleluja, testvéreim. Csípős izzadtságszag csapja meg orrát. Halleluja. Egyetlen szó, testvéreim, megtaláltuk! Üdvrivalgás, cipők dobogása a kemény deszkapadlón. A tömeg elindul, felborítják a székeket, felugrálnak a pódiumra, kezüket előre tartva, megérinteni Siggurdsont, aki nyugodt mosollyal áll.

A Nakamura fedélzetéről zene szűrődik ki, hangjait a hullámok messzire viszik, mérföldekre, ki tudja, talán meghallja valaki, gondolja Takayaki, miközben a zöld hullámok lágyan nyaldossák a hajótestet. Amott a gépházban vidám tengerészek énekelnek a zenével együtt, az andalító alt keveredik a basszusokkal és tenorokkal meg a rádió recsegésével. A tengerészek láthatóan nem értik, mit énekelnek, de a refrént már nagyon tudják: Cry me a river. Összeségében vidám a hangulat, de Takayaki tudja, hogy néha gyanakvóan nézik őt. Gateway-dohányból sodort cigit szív, néha kikönyököl a tenger felé, szemei rátapadnak a horizontra. Ma reggel megöregedett, mikor az ágyból kikelt még nem vette észre, csak miután kijött a kajütből, találkozott a kapitánnyal, az meg rémülten meredt rá, és rémültté meredt szemében meglátta magát. Ő maga is megijedt, a matrózok is megijedtek, körbeállták és hadonászva kiabáltak. És Takayaki ekkor jött rá, hogy a szigeten egyetlen napot sem öregedett, és most, a csillagtalan éjszakában valahol átlépték a határt, ahol az idő elkezdődik. Korábban bele sem gondolt, hogy esetleg nem öregszik, nem tűnt fontosnak. Most meg szinte közömbösen áll a Nakamura korlátjánál. A csikket hanyag mozdulattal lendíti ki a tengerbe, visszamegy kabinjába, leül a vasasztalhoz, ahol már elő van készítve egy ív papír. Ujjai görcsösen megmarkolják a tollat. Ír.

aaaaaaaaabbbbbbbbbbb tokayike……. Én. jhdasjhfbhdshndjksjab. ( …)

A háborúnak vége. Ma lettem hatvan éves, megöregedtem. Újra érzem az időt, érzem. Nem csak elmegy fölöttem, súlya van, érzem a bőrömön nyomását. Valami baj van a szememmel. Minden otthonos, és mégsem. A tenger zöldje nem zöld, az ég kékje nem kék. És mégis, tudom, hogy az.

(…) Még mindig nem tudok beszélni, ezért írok. A szavak formájára emlékszem, hangzásukra nem. A kapitány azt hiszi néma vagyok. Próbáltam leírni neki honnan jövök, ő azonban bolondnak nézett, talán azt hitte, túl sok sós vizet nyeltem.

(…) Attól félek, a hangom nem jön vissza, holnapra tán meghalok, ezért írok. Ugyanakkor nehéz helyzetben vagyok. Nem emlékszem történetekre, egy történetre emlékszem, de ha elkezdeném leírni, nem lenne értelmes, összefüggő szöveg. Tán magam sem érteném. Nincsenek epizódok, egyetlen nagy kép van elmémben, egyetlen kavargó, folyton mozgó kép. Például párhuzamosan emlékszem Soto halálára és hogy végig mellettem van. Holott Soto a tutajon nem volt már velem. Tehát a halála igazi. De vajon élete nem? Mégis megkísérlem leírni.

(…) A szigetet őrzik, lehetetlen eljutni oda, aki megpróbálja, azt felpuffadt testtel, vízbe fúlva találják meg. Vagy halak gyomrában végzi.

( …) Ha valaki mégis eljut, örök életre lel. A szigeten nincs idő. Meghalni azonban lehet. És az örök élet ára a rabság. De ugye mi is a szabadság? A szabadság a sziget nélkül nem ismerhető meg, tehát nem is létezhet, csak a sziget függvényében. A szabadság tehát velejárója a rabságnak. De ezt úgysem érti, aki ezt elolvassa. A sziget a válasz.

(…) A sziget az út vége, ugyanakkor kezdete. A lehetőségek helye, ahol minden megtörténhet, mert mindennek lehetősége van megtörténni. A sziget a valóság abszolútuma.

A Menny a földön egyház hajót vásárolt, egy szokásos szürke hajnalon indultak útnak, végig imádkoztak, akik a kikötőben, akik látták őket távozni, megesküdnének rá, hogy arcuk mennyei fényben ragyogott. Ezért is oly sajnálatos a tragédia. Nem tudni, miért mentek Indonézia partjai felé, még családtagjaiknak sem árulták el. A hatóságok szerint hajótörést szenvedhettek egy eddig ismeretlen korallzátonyon. Segélykérés a közeli rádióállomásokhoz nem jutott el. A rejtélyes baleset sok feltételezést és konspirációs elméletet szül. Mindenestre a kormány gyásznapot rendelt el, a belügyminiszter kéri a polgárokat, imádkozzanak az ezerháromszáz-három áldozat családjáért. Izlandon szabadnapot rendeltek el az állami alkalmazottaknak. A zászlókat fél-árbocra húzták.

Uram, nem látják, hogy a jelek mind ugyanarra mutatnak. Azt mondják, ne higgyünk a szóbeszédnek, holott Uram, jelenléted nyilvánvaló nekünk. Kérünk, könyörülj rajtunk, bűnösökön.

Takayaki professzor hazatér

2011-04-14T02:29:00.002+03:00

Takayaki professzor már az első napon, még aznap, mikor a rádióból csak recsegés válaszolt, még aznap érezte, hogy valami nincs és nem is lesz rendben. Persze ezt most nehéz így megmondani, ebből a távlatból, Takayaki professzort egyébként is malária gyötörte, fogyott az eleség, az emberei lázongtak, de olyan módon tették, ahogyan csak japánok képesek, a tekintetekkel, hangtalanul. Kezdetben tizenöten voltak, eltökélten járőröztek azon a tíz négyzetkilométernyi szigeten, melyet idegen növények nőttek be, s ahol a mindent körbefonó folyondárok megnehezítették lépteiket. Ezen a szigeten, amelyiken az esős évszak kilapította a létet, ahogyan a több hónapnyi eső ránehezedett a két barrakra, a bunkerre, mikor megromlottak a látási viszonyok, s mivel nem láttak néhány tíz méternél tovább, az itt tartózkodás is elveszítette értelmét. Őrök voltak, a birodalom és a császár őrei, de amikor az eső nehéz sárrá formálta e cseppnyi földet, nem tehettek mást, kártyáztak és édes gyökerekből erjesztett szeszt ittak. Lassacskán nem beszéltek többé, egyszerűen nem volt már szükség rá, hiszen egymás tekintetéből értettek meg mindent, amire szükségük volt, és kevés dologra volt szükségük.

Takayaki professzor nem volt boldogtalan, bár kétségtelen, hogy sokat törte a fejét, jól van-e ez így. A Nagasaki-i Egyetem történelemtanáraként már évekkel ezelőtt rájött, hogy a bushido a halálban gyökerezik, ugyanakkor arra is, hogy ennek szellemiségénél nincs fontosabb. Hitt benne, hogy megértette a múltat, magáévá tette és ezáltal lehet kiváló ember. Megállni a helyen, ahová a kötelesség elvezet. Ez a sziget pedig ilyen hely volt. Takayaki remélte, így beilleszkedik a világ egyetemes rendjébe, e rend fennállásáról szóló hitet nem ölhette ki sem a háború, sem a sziget egyhangúsága, sem Mio hiánya.

Többnyire halat ettek, többnyire sós ízű, többnyire tüskés halakat, kezdetben válogatás nélkül, de aztán, mikor az őrmester kifogta és megette azt a kékesen villogó halat és egész éjszaka hányt tőle, másnap pedig hányásába fúlva találtak rá az őrhelyén, már csak bizonyos fajta, jól bevált halakat ettek. Később még heten haltak meg, ki így, ki úgy, maláriában persze, mérgezéstől és tüdőgyulladástól is. Csak Kyoto volt az, aki egy reggelen besétált a hullámok közé és elragadták a vízi asszonyok, akik holdfénynél járőröztek a habok között, s akiknek hátán éles, pengeszerű taraj nőtt ki, s fel-felvillantak fényes uszonyaik.

A madarak közvetlenül az eső után jöttek dél felől, leszálltak a szigeten, megették a férgeket, csigákat és a partra vetődött döglött halakat, néhány napig maradtak, aztán továbbrepültek északra, vijjogva, s a napot elhomályosították lassan alászálló, fekete tollaik. Tizenötször repültek arra a madarak, húsuk ehetetlen volt és mindig félelmet keltett fekete hullámzásuk az ég alján. Takayaki és emberei innen tudták, hogy 1959-et írnak odakint, odaát valahol. Aztán egy évben elállt az eső, a madarak pedig nem jöttek, Takayaki és emberei pedig elfeledték, hogy hányszor szálltak arra és hányszor nem. Így nem tudni mikor történt, mikor Soto közlegény berohant a tisztásra, zaklatottan, hadonászva és érthetetlen hörgéseket hallatva torkából. Erőlködött, nehezen ejtette a hangokat, de egyre tisztábban formálódott a szó, amit ki akart mondani, és mire kimondta, már a többiek is tudták, mi fog elhangzani. A szó kicsattant és ott maradt a levegőben, ez volt az első évek óta, és ettől valahogyan igazian, teljes valójában jelenlevőként hatott: Szörnyeteg! De mire a szó felhangzott és ott maradt és belecsendült mindegyikük elméjébe, már föl is tűnt a fák mögül a szörny, fenyegetően, kettéhasítva az eget, bömbölve, szaggatott, de nagyon erős zúgással. Olyan volt, mint egy óriási szúnyog, szemeiből erős fénysugarakat lövellt amerre fordult. Takayakinak földbe gyökerezett a lába, nem hitt a szemének, pedig látta már a vízi asszonyokat, éjjelente hallotta az óriások csörtetését a dzsungelben. Még egy pillanatig megdermedve bámulta a szörnyeteget, aztán szaladt, s őt követve szaladt hat embere is, le a bunkerbe. Gépfegyvereiket élesíteni már nem volt erejük, lebuktak a földre, kezüket fülükre tapasztották, tán reflexszerűen azt hitték, ha ők nem hallják a szörnyet, akkor az sem szimatolja ki őket. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a másodpercek alig-alig múltak, aztán olybá tűnt, mintha a bömbölés hirtelen maradna abba, a fények kihunytak és csend lett. Lassanként kimerészkedtek, de attól a naptól kezdve bőrük alá ivódott a rettegés, az ég meg úgy maradt, kettéhasadva, mígnem az esőfelhők újra el nem jöttek.

Ennek ellenére, nehézkesen bár, de minden visszaállt a régi kerékvágásba, a rádióból csak recsegés hallatszott továbbra is, a halak sósak voltak, az édesgyökér-pálinka meg továbbra is elviselhetővé tette az estéket. Takayaki kapitány minden reggel kipucolta a fegyvere csövét, ellenőrizte az egyenruháját, nem szakadt-e le esetleg egy gomb. Idegességét leplezte. Az embereit úgy osztotta be, hogy ő sose kelljen a tengerparton járőrözzön. Nem a haláltól félt, hiszen arra vágyott, attól rettegett, hogy ő fogja először megpillantani a szörnyet, ha az robajlásával ismét feltűnik, az ismeretlentől félt, amire nem tudott felkészülni, még csak megnevezni sem tudta, azt meg végképp nem, hogy hogyan viselkedjen vele, ha egyszer szembekerülnek. Miféle erkölcsi kódexbe illeszkedhetne így, hogy ne veszítse el önmagát? És Takayaki kapitány biztosra vette, hogy a szörny újra el fog jönni. A végzet az végzet, s ezzel minden katona tisztában volt, persze nem beszéltek erről, ahogyan semmi másról sem.

A szörny neve volt a hosszú évek óta először kiejtett szó, mely, nem lévén igazi szó, maga volt a szörny, mindenesetre ott lebegett a levegőben, gomolygott láthatatlanul, de annál erősebben, s már csak idő kérdése volt a tárgyiasulása. Ezt érezte ez a társaság, mely önmagát fosztotta meg a szavaktól s ezért még inkább elfeledték a beszédet. A félelem pedig, mint a kéken villogó hal húsa az őrmester testét, úgy mérgezte a lelkeket, ugyanakkor az éjszakák sötétebbek lettek, felhőtlen égre sem jött fel a hold vagy a csillagok. Az éjjeli hangok felerősödtek, mintha csak az óriások egyre bátrabban és közelebb csörtetnének, néha a közeli bokrok is megrezzentek. A nappalok ugyan szerencsére rendben zajlottak, Takayaki mégis látta, ahogy emberei egyre zaklatottabbak, idegesebbek, a szemmel adott parancsokat habozva teljesítik. És akkor döntött. Egy éjjel kisétált a tengerpartra, belegázolt térdig a vízbe, torkát megköszörülte, először magában formálta meg a szót, majd belekiáltotta a tenger morajába: Szörnyeteg! A közelben vízi asszonyok dugták ki fejüket a hullámok közül, szemükben düh és tehetetlen harag tüze gyúlt, de nem közeledtek. Az ég alján fény villant, a kapitány egy pillanatig nem tudta eldönteni, nem a hajnal pírja lopakszik-e a boltozatra, de aztán megérezte, hogy közeledik. Kissé bánta már merészségét, de viszonylag nyugodt mozdulatokkal evickélt ki a vízből, lépdelt végig a parton, be a fák közé. Háta mögött erősödött a zúgás, de ő csak ment előre, mígnem szembetalálta magát embereivel, akik őt várták, szemükben iszony, rémület és tisztelet kavargott. A zúgás pedig egyre erősödött, ő maga, csak amikor már teljesen elviselhetetlenné vált fülének és teste már fénycsóvában fürdött, akkor fordult meg, eltökélten, készen a halálra. Mert Takayaki professzor tudta, még ezen az éjjelen véget kell vetnie a háborúnak.

Bárha

2011-02-20T19:06:00.003+02:00

Bárha senki is nélküled

Vagyok a tied, a fél füled

Szemhéjad alól a csillogás

Vagyok a csönded, semmi más

Egy dal mit eldúdolt Cseh Tamás

Bár, hogy dúdolta, nem hibás

Bárhogy dúdolja, senki más

Csak én (b)írok meglett sorokat

Csak én élek megélt sorsokat

Csak én elhalt halálokat

Csak én botlok eltáncolt táncokat.

Bár (ha, ha) halálom sem enyém

Ha halódom a múlt kegyén

Vagyok mint ködben szürke fantom

Szajnai szmogban egy szürke sanszon

Ki minden sanszom elszalasztom.

Rongyolt szavaknak éhes koldusa

Vagy tolvaja, kinek bús húsa

Mérges savakat érlel.

Vagyok aki tán ma még jel.

Egy benned túlélő mozdulat,

A viszketés a bőr alatt.

Jóllakottan egy plusz falat.

S leszek tán sírkő, utcanév

Korzói szobor, ahol ma még

Tán szerelmesen andalog

Egy átlag pár és rámdadog,

Mondjuk a lány, hogy ez ki volt?

Mit csinált s mióta holt?

Á, csak egy költő kedvesem,

Szegényen hótt meg tetvesen.

Olvasod verseit? Dehogy, eszem

Megállna édesem:

Minden szavával újramond,

S csak hajtogat a sült bolond.

Bárha bárka légy nekem,

Emlékemet s énekem

A túlsó partra te vidd át,

S én benned leszek rezignált,

Elfojtott vagy kellemes

Emlék mi inkább csak érdekes.

Bár semmitmondó hogy mit se mondok

Hadd szarjanak le sznobok s bolondok.

S belőled nézve tán felismerem,

Hogy benned túlélni reménytelen.

Két szerelmes vers hirtelelenben

2011-02-15T14:03:00.000+02:00

Akakij meg Tomasz Pavlovics egy bús kocsmában vigadtak, amikor lett egy verseny, hogy ki tud szebb szerelmes verset írni, a reménytelen, elérhetetlen, amolyan régimódi, ódaszerű szerelemmel. És megnyerték a versenyt, mily meglepő.

Tomasz Pavlovics (azaz Pál Tamás) verse:

Itt állok hátad mögött,
te nem látsz, én látlak:
többet mint amit várnál, látnál.
Belémfolynak színeid, ízeit a
sóvárgásnak nem érezheted.
Nem szólhatok, a leglágyabb szó is
bemocskolna, te is sáros lennél
s az óda oda.
Több vagy szürke szavaknál, a
testem is néma, ne ébressz fel,
szeretlek, én, minden mozdulat gyilkosa.

Akakij verse:

Vagy mint a hold, büszkén elhaló,
egy hang a túlvilágról, egy eladó
ház vagy, mire nincsen semmi pénzem:
Aletta vagy te e lehugyott vidéken.
az évek sziklái tespednek vállamon,
vagy mint az elhaló hold, de én vállalom,
hogy létedre azóta sincsen semmi válasz,
Aletta lett a neved s kiválassz
belőlem mint egy születő isten
a vízből. Aletta, nekem ki segítsen,
ha nem feledem neved dallamát
s léptedet, mit e dallam lüktet át?
Aletta, te ki mindig, bár sohse enyém
érted hal ki régi s születik új remény:
régi szerelem kérődzik vállamon,
te érted Aletta: teérted vállalom,
ha befagy szemem tava s jegén,
a halál korcsolyáz, e derék legény.
Az lesz a vesztem Aletta, hogy te vagy,
nevedbe hal a költő, mély költő, bár csúcs, de nagy.

Akakij rögtönöz

2011-01-27T07:59:00.000+02:00

Bizony, édeskedves olvasóim (nem mintha lennének), cirka három óra múlva vizsgám van, ehol ni, a Szentpétervári Proletáregyetem Irodalmi ökörségek szakán, én meg egész éjjel fennvoltam, ahajt meg egy szót se tanultam. Azaz néhány szót igen, de ez most nem releváns. S hogy ne érezzem teljesen feleslegesen elteltnek ezt az éccakát, hát rögtönzök ide egy verset nektek (kinek is?). Noémivel csináltunk ilyesféléket anno, a buzibárban, ahova jártunk, mert jó volt a hangulat. (a buzibár azért, mert a melegbár, homoszexuálisbár, másbár, gaybár nem hangzanak sehogyse). Noémi, aki ezentúl csak Szonja s ki azóta itthagyta ezt a várost szebb egek reményében. Ez a blog nem fog személyeskedésbe átcsapni, zsúr pé viácá méá, Szonja messze, hiába,, mindig az szívja meg, aki marad s azt hiszi túléli a szentpétervári januárt. Szóval kedves olvasóm, kedves én, ímhol írok neked. Én.

Adél, Adél a dél
ha hí', ha ríva hí'
a dél, Adél,
keresztje lám, ha süt
le rám, be' reklám-
íze van, te Teklám,
te vigyázz rám Amber,
te stréber, éber némber,
te vigyázz rám, ámbár
felél a dél de rám vár,
mint várúrára vár vár,
s poroszlóra a porta,
habra rá a torta,
mint hulla vár a torra,
trónfosztó a trónra,
pár pár a pártfogóra
s mint párta nem a párra
hű, de hű hozzám Márta,
szeret máma' má' mert a
búsba baktatott Berta.

űnők a nők s én ülök
ölük hideg havában,
ó nők! ónők, én ölök
dél-pupillátok tavában
lenni,
a vers se több, se ennyi.

A dél, a dél, a délceg
múzsa-munkálta bércek,
helye, hej, hol is az ércek
aránylag aranyból-mértek!
A dél, a dél deretlen,
s a veritas veretlen,
szar szerelmetek kegyetlen,
belembe' delemre leltem,
sej.

Akakij ha rövidfilmet csinálna, de persze nem csinál...

2011-01-25T01:34:00.000+02:00

1. 1. Jelenet, belső, szoba, nappal.

Pár pillanatig sötét van, aztán résnyi fény szűrődik be a lány arcára. Hunyorít, de fal fele fordul és alszik tovább. A fiú nézi őt, aztán mosolyogva az ágy mellé sétál, rázogatja.

Fiú: Édesem…

Lány (álmosan): Hm?...

Fiú: Reggel van. (mosolyog), tulajdonképpen dél van.

Lány: (kifele fordul, ránéz a fiúra) Felkelek, pillanat.

A fiú odasétál egy asztalhoz, cigit kotor elé, rágyújt, aztán szótlanul nézi, míg a lány öltözik.

Fiú: Hol voltál az éjszaka?

Lány: Nem tudom, nem emlékszem pontosan. Ittunk

Fiú: Készítettem reggelit, kérsz?

Lány: Ne haragudj, nem vagyok éhes, de azért köszönöm. (megcsókolja a fiút, szája elé kapja a kezét). Jaj, hánynom kell. (kirohan a szobából, a fiú szemrebbenés nélkül, még csak utána sem tekintve szívja tovább a cigijét, míg a lány vissza nem jön)

Fiú: Kapjál fel egy kabátot, kimegyünk?

Lány: Hová megyünk?

Fiú: hogyhogy hová megyünk? Jössz vagy nem jössz?

Lány: persze, hogy megyek.

Mindketten kabátot vesznek, majd kimennek az ajtón.

2. 2. Jelenet. Kint, nappal, utca.

Sok a járókelő, ámbár a tömegből is kitűnik a lány szépsége, kéz a kézben haladnak az utcán.

Fiú: Rosszul vagy még?

Lány: nem vagyok, kedves. Boldog vagyok, boldog vagyok, hogy veled, boldog vagyok, hogy mi… annyira boldog… (a fiú nyakába ugrik, lábait körülfonja a fiú derekán)

Fiú: (zavarban) Mégis mit csinálsz?

Lány: Szeretkezzünk kedves, itt az utcán. (kacag)

Fiú: (játékosan, ám kissé durván fellöki a lányt a falra, a járókelők eközben nem állnak meg, de oda-odabámulnak rájuk): Hát…. Szeretkezünk?

Lány, egyre jobban nevet: Tegyél le, tegyél már le ( a fiú leteszi, nevetve mennek tovább)

Fiú: Figyelj, játsszunk!

Lány: Mint a múltkor?

Fiú: Mint a múltkor.

Játszanak: a játék abból áll, hogy mennek az utcán, majd a fiú hirtelen úgy tesz, mintha valamit észrevenne az égen, felfele mutogat, meglepetést színlel, majd a lány is. Amikor meg megáll egy járókelő, hogy megnézze, mit látnak, akkor hirtelen kacagni kezdenek, és mintha semmi sem történt volna, mennek tovább, két lépés után meg nevetnek. Később, tovább sétálnak, a lány előrehalad, és valahányszor egy öregasszonyt látnak, a fiú egyenes a néni szemébe nézve hangosan üdvözli, amikor meg közel ér, akkor megöleli a lányt, aki közvetlenül az öregasszony háta mögött halad. Egyszóval jól szórakoznak, mígnem:

Fiú: Most játsszuk azt, hogy, hogy…

Lány (lelkesen): Mit?

Fiú: Hogy meg akarlak ölni. (zsebéből pisztolyt húz elő)

Lány (ijedten): honnan van neked fegyvered?

Fiú: Á, ne izgulj, nem igazi.

Közben egy olyan térre, vagy utcába érnek, ahol már nincsenek járókelők. A fiú hirtelen a levegőbe lő, elváltozott arccal hadonászik

Fiú: megcsaltál az éjszaka, ugye, teeee, teeee, ribanc! (kacsint)

A lány szaladni kezd, cikk-cakkban, először nevetve, majd egyre rémültebb arccal.

Lány: Nem, ne, állj, ne lőj! Nem tettem semmi rosszat! (A fiú lead még néhány lövést a lány után)

Tovább szaladnak, megint csak a járókelők között rohannak, a fiú tovább lövöldözik, szaladás közben is vigyorogva.

(távolból egy hang): Domnule, pune-ti arma jos! (Ez lehet akár magyarul is.)

A lány megáll, tétován, kinéz a hang forrása felé, a fiú mindeközben maga is megáll, a fegyvert a lányra szgezve

Fiú: Megcsaltál, ugye? (lövés dördül, a fiú összecsuklik, lejti a fegyvert, a lány odarohan)

Lány: Kedvesem, kedvesem!

Fiú vigyorog, egy ideig a pisztoly után nyúl, de nem éri el, szájából vér buggyan ki, a kamera közeledik hozzá, p.o.v a rendőr szemszögéből (elmosódottan hallatszik: Trimite-ti o ambulanta, am inpuscat!).

Lány (sírva): nem tettem semmi rosszat, nem tettem semmi rosszat.

A kamera egyre közelebb ér, a fiú ujjaiból pisztolyt formál, majd lövéseket imitál. A kamera megáll, a fiú elvigyorodik,

A Mócok útja hetvenen

2011-01-18T22:30:00.000+02:00

Akakij rövid időt kívánt itt tölteni, de aztán velős lett. Sok minden történt, és Akakij, vissztérve szentpétervárra, áttetszőnek érezte magát, a szobák sem voltak ugyanazok. Hja, persze, a nők, gondolta. És valóban. Röviden így lehetne összefoglalni:

A Mócok útja hetvenen

penész virágzott s szerelem,

szerelem virágzott s penész,

sárga falak közt élni-kész

fehér testek izzottak,

legyek meg álmok rajzottak.

A mócok útja hetvenen

halállá vált a szerelem.

A Mócok útján zajfalak,

legyek meg gombák rajzanak,

eső esett be s ott maradt

a merész penész a bőr alatt.

A mócok útja hetvenen

szenny a testen s az értelem

hideg ágyak alatt tesped

s hideg nők ülik meg tested.

A Mócok útja hetvenen

cigicsikkekből szőtt gyepen

az újjászületni képtelen

idő vajúdott: végtelen,

káosz, vagy tudja a feszem,

hogy ő engem, vagy mi, de eszem

elivott engem, akár a testem

ha öntudtalan ráeresztem

a kurvákra, a kurva világra,

ott, hol szürkült szemem világa,

megdögleni ott kellett volna,

fejem fölött enyészet dalolna,

hol is megdöglött szerelem,

A Mócok útja hetvenen.

Krisztusszülés

2011-01-13T15:58:00.001+02:00

Krisztusszülés

Akakij a faluba érve, arra lett figyelmes, hogy ma a szokottnál mélyebb a csend, az utcákon csupán néhány szutykos kölyök, s azok sem sivalkodva, ahogyan szoktak, hanem csak úgy, loncsos lesütöttszemű-hallgatóan. Az öreg így mesélte:

Mielőtt meghalt, kértük, vonja vissza, amit már hónapok óta állít, de ő nem tette meg, szemeiben dac volt, és konokul hallgatott inkább. Értsd meg, fiam, nem volt itt mit tenni. Naphosszat csak ült, bőrét már vörösre cserzette a nap, és látszott, hogy fájdalmai vannak, vizet pedig kapott rendesen. Csak néha egyházi énekeket dúdolt, azt is halkan, szerényen. A falubelieket persze bosszantotta a dolog, kezdeti tétovaságuk izzó gyűlöletbe csapott át. A feszültség meg nőtt, a nap meg küldte perzselő sugarait, a földek kiszikkadtak, a patak iszappá vált. Szóval nőtt a feszültség. Alekszej aztán rávette magát, odament, egy vasárnap délután, az emberek a szomszéd faluból jöttek haza, éppen akkor értek haza a templomból és akkor Alekszej rákezdett.

Mocskos ringyó te, így Alekszej, ha anyád látna, már jóval előbb kitépte volna a hajadat! Később pedig: Kedves lányom, kérlek, csak mondj egy nevet, ne gondolj most a becsületedre, csak mondd meg ki volt, és vége lesz ennek a hacacárénak. Te hülye picsa te – így. Estig tartott a jelenet és a falu meg Alekszejt megsajnálta, hiába, hogy iszákos volt, hiába, hogy agyonverte a feleségét a rossz nyelvek szerint, a pletykák egyszer s mindenkorra szétfoszlottak, mint a tavaszi felhők. Az apa dühödt volt, szürke szakállát tépdeste, és amikor már úgy érezte, lánya annyira hajthatatlan, hogy talán az ördög szállta meg, bánatában beült a kocsmába és betegre itta magát. Gyomormérgezést vagy alkoholmérgezést kaphatott, a másnap kiérkező orvos csóválta a fejlét, hogy tudniillik alig tudta megmenteni. No persze a falu népe is, látnod kellett volna, Akakij, hogy nyammogtak, amikor az orvos Kátyáról kérdezett, a ketrecet már azelőtt elrejtették a patak menti bokrok közé. Szóval, elég az hozzá, hogy miután a jó doktor távozott, a falu már bosszút forralt. Addig mondhatni közömbösek voltak, a lány ott volt a falu közepén a ketrecben s ez kezdett megszokottá válni, izzadt volt és méterekre bűzlött, az emberek ennek ellenére kegyelemesek voltak hozzá, és messziről ételmaradékot hajigáltak neki, néha egy-egy gyümölcsöt is, vagy vizespalackokat. Alekszej majdnem-halála azonban megváltoztatta a dolgokat. A férfiak a bűz ellenére leköpték, volt, aki rá is vizelt a fán keresztül. Napközben a gyerekek kövekkel hajigálták, úgyhogy Kátya azelőtt valahogy mindig fehér bőre tele lett sebekkel. Istenem, szinte gyerek volt még, miért kellett neki istenkáromlásokat szólania? Egyedül Szergej zavarta el a gyerekeket, de hát a férfiakkal neki sem volt mit tennie, egyszer a szolgabíró jól szájon is vágta, amikor azt kérte, ugyan hagyná már békén a szegény lányt.Szergej, tudod, abban a korban van, amikor már sok gyereknek, de kevés férfinak, így egyiküknél sem számít sokat a véleménye.

– De hát az ég szerelmére, öreg, mondd már, mi volt az az istenkáromlás?

Azt állította, szeplőtelen volt a fogantatás, amikor a gyereket szülte – az öreg csóválja a fejét, fejbőrén izzadságcseppeken csillan meg a napfény. Akakij döbbenten áll. Ilyet azért nem mondhatott. Ugyan mi vitte rá? Vagy megbolondult volna?

– Szergej Kátya játszótársa, ugye, az a fekete hajú, serkenő bajszú gyerek?

– Azaz.

Akakij megtudakolta hol lakik, és arra vette az irányt, a parasztházak függönyei mögül kiváncsi szempárak lesték lépteit. Az öreg úgy mesélte, hogy Kátya már nem húzta volna sokáig, szóval lehet, jobb is neki. A vihar, no nem az égen, hanem csak a faluban, mégis akkor tört ki, mikor a faluvégi Vajákos, aki saját elmondása szerint gyógykeneteihez gyűjtött éppen füveket, melyekre teleholdtól fényes harmat száll pontosan éjfélkor, na szóval ő, éppen hazafele tartott az erdőről, mert ugye a szárazság nem kímélte a gyógyfüveket sem, és akkor az erdőre kellett menni értük, akkor meg már jóval üthette az óra az éjfélt, na szóval a Vajákos látta, hogy valami fehérlik a ketrecben, illetve hangokat is hallott, mintha a mezei ringyóknak nevezett lények éneke volna, akiket a falubeliek még nem láttak soha, de éneküket sokszor hozta erre a szél, és nagyapáik még meséltek arról a férfiról, akinek bájaikat mutogotva csalták egy magas fűvel benőtt árokba, vele szerelmeskedtek, ott is találták meg másnap reggel letolt nadrággal és hiányzó hímtaggal. A Vajákos, bár, ahogyan ő mesélte a falusiaknak, érezte gerincében a sátán jéghideg leheletét, kiváncsi volt, mi ez a nagy világosság és mik ezek a hangok. Közelebb lopózott hát, már tíz méterre érezte a bűzt, aminek valahogy mintha kénes illata lett volna, mindenesetre azt hitte, csak képzelődik, csak a szokásos pisiszag, de amikor néhány méterre ért, látta, hogy Kátya bőre izzik fehéren, vagy csak fakul, mint egy halotté, mert akkor már tudta, hogy halott. Mindenestre rongyai mellette feküdtek, testéről eltűntek a hegek és fel alá mozgott, de úgy, hogy szemei az ég fele fordultak, feje hátracsuklott, s szőke tincsei ide-oda lobogtak. Mintha csak megőrült volna, gondolta a Vajákos és közelebb lépett és akkor látta, hogy Kátyának üvegesek a szemei és látta, bár ígyis izzott a levegő a melegtől, szóval látta, ahogyan köd száll a lány szájából ki. De ez még nem elég a borzalmakból, mondta a Vajákos fél órával később az egybegyűltek előtt, miközben újabb és újabb könnyek bugyogtak ki a szeméből, akkor láttam meg a Dögöt. Előbb csak valami lompos fekete mozgására lettem figyelmes, ami a ketrecből kígyózott ki és vonaglott a porban, de aztán Kátya haja alól szarvak tűntek elő, majd vérvörös szemek meredtek rám, izzottak és legalább fél percig ott áltam megkövülten, s az ördög csak vigyorgott rám s hátulról hágta Kátyát.

Nem kétséges hát, hogy milyen lány ő, esetleg kié is a gyerek. Méghogy szeplőtelenül, amikor az ördöggel hál, morogták a falubeliek előbb csak halkan, aztán már egymás közt is hangosan. Ekkor két pártra szakadtak, az egyik csoport Kátyát akarta megégetni, a másik is őt, a gyerekével együtt. Csakhogy a gyerek, lévén egyben Alekszej unokája, akit sajnáltak immár, vagy tán szerettek is, aki hirtelen a sors különös folyása során tiszteletet ébresztett a viskók népében, úgyhogy az előző csapat nyert. A ketrechez vonultak, immár csendben és hidegvérrel, a ketrecben ott feküdt Kátya, rongyai rajta voltak és az ördög sem volt már vele. A falusiak először csak lassan mertek közeledni, akkor is csupán a férfiak, lámpásaikban pislákolt az olaj lángja, olyanok voltak, mint a végzet sötét angyalai, legalábbis Kátya igy látta. Nem értette, mit keresnek itt, látta a kemény, hajthatatlan arcokat, pár pillanat alatt kirajzolódtak a hátul maradt nők körvonalai is, mellettük a gyerekek és porontyok. Csak nézte őket és bár még mindig nem értette, hogy miért, de érezte, hogy élete utolsó perceiben jár. Szeme égett, sírhatnékja támadt, de nem tudott sírni, rezzenéstelen arccal bámulta a ketrecet körülvevő borostás arcokat. Mondani szerette volna, hogy nem, nem a Szentlélek gyereke Iván, hogy már nem biztos benne, holott továbbra is biztos volt, mondani szerette volna, de szája kiszáradt, nyelvével érezte a port, ami szájpadlására tapadt. Megijedt, hideg rázta, s talán már nem is érezte, ahogyan eltörik rajta a mécsesek üvege, ahogy a szilánk átfúrja a bőrét, s szinte abban a pillanattban lángra kap ruháján, husán, haján a sok mécses olaja. Egy órán keresztül égett a sok olaj miatt, a tűz fénye egybeolvadt a hajnal pirjával s akkor szótlanul mindenki hazament és úgy érezték, fel nem foghatták ugyan, hogy miképpen, de úgy érezték, hogy megváltották önmagukat ezen az éjjelen.

Akakij megtalálta Szergejt, a házuk előtti fapadon ült egyedül, szájában bagót rágott.

– Beszédem van veled Szergej.

– Ugyan mi? Ergykedvűen nézett a férfira, arcán nem volt kivehető semmilyen érzelem.

– Kátyáról.

– Mi van vele? Szemében harag gyúl.

- Miért védted?

– Csak. Hagyj engem békén, különben is, ki a francnak képzeled magad, hogy idejössz és... Nem tudta folytatni, Akakij mosolygott, elmagyarázta, hogy nem akar ő semmi rosszat, meg különben is, csak azért jött, hogy elbúcsúzzon, még maga sem tudja, kitől, de mégiscsak itt született, most meg elmegy. Szergej nem kérdezte, hogy hova, láthatóan nem érdekelte, de veszítenivalója nem lévén, beszélni kezdett.

Tudod, a faluban kissé rám is ráragadt az, ami Kátya ellen irányult, tudod, mert én hittem neki, mert tényleg elhittem, hogy ő senkivel sem, szóval érted. Mert nem olyan volt. És ugyan kivel? Az apja egész nap iszik, ő meg egész nap a földeken dolgozott. Szóval hittem neki, mert nekem mindent elmondott, és sosem fordult meg olyasmi a fejében. Vagyis persze, megfordult, de mindig úgy, hogy majd egyszer valakivel, aki elviszi innen. Tudod, mind ezt hiszik. És akkor megtörtént és nem tudom, hogyan, de tény, hogy valahogyan teherbe esett. Mivel mélyen istenfélő volt, mint ahogy talán te is emlékszel Akakij, hát azt hitte, vele is az történik, mint Máriával, és isten neki, Akakij, én is azt hiszem, mert mi a francot hihetnék? Mert én tudom, érted, én tudom, hogy ő.... És akkor sírni kezdett, Akakij meg kényelmetlenül feszengett, állt egyik lábáról a másikra.

– Szóval nem te voltál, Szergej, nem a te gyereked. Nem történt semmi olyan?

- Nem történt. Bazdmeg Akakij, hányszor mondjam, hogy nem? – dühbe jött, hadonászott.

– Egyszer majdnem, de a majdnemektől nem lehet teherbe esni, tudod, Akakij, bazdmeg. Nem az én gyerekem, de én fogom felnevelni, mert ki nevelné fel? Csak nem a részeges nagyapja? És különben is, bár rábaszom az életem, akkoris Isten fia, Akakij bazdmeg, érted, Isten fia, akkor meg ki a lófasz vagyok én, hogy ne neveljem fel Isten fiát?

Hosszas nógatás után Szergej elmondta, hogy hogyan is történt az a majdnemizélés. Egy nyári napon, közvetlenül naplemente előtt Kátyát kereste, kopogott, nem jött válasz, bement a házba, az ajtó hosszasan nyikorgott, de ez nem zavarta meg Alekszejt, aki a szoba sarkában feküdt és hortyogott. Heveny pálinkaszag terjengett a szobában, Szergej szinte megtántorodott, hányinger fogta el, és gyorsan kilépett a szabadba. A földek felé vette az irányt, sejtette, hogy a lányt még ott találja. Ez még a múlt nyáron volt, magyarázta a fiú, akkor még nem volt ez a kurva szárazság. Szóval megtalálta, segített neki, amiben tudott, és rávette, hogy menjenek inkább haza már, mert alkonyodik. Bazdmeg Kátya, mingyárt sötét van! Kátya nevetett, azon a hangon, amit Szergej kilométerekről meghallott, ha fújt a szél. Jellegzzetes csengő nevetés. És hazafele mentek, el a patak mellett, Szergej meg indítványozta, hogy fürödjenek meg. Hát istenem, melegem volt. És levetkőztünk, de ebben nem volt semmi, sokszor fürödtünk már meztelenül, mert olyanok voltunk, mint a testvérek, tényleg olyanok. A patak egy bizonyos pontján, ahol nem olyan nagy a sodrás, a víz öblöt csinált magának ott, ott sosem hideg, mert áll, vagy csak enyhén gomolyog, érted, és akkor bementünk, derékig ért a víz, és nem tudom, hogyan Akakij, soha meg nem fordult a fejemben, de akkor valahogy, ahogy a víz zuhogott alá testéről, ahogyan nézett rám és nevetett és körben cirpeltek a tücskök és fent meg a csillagok, akkor valahogy, és hidd el, szégyellem én eleget, de titokban, a víz alatt, hát odanyúltam és akkor szinte abban a pillanatban éreztem, ahogyan áttüzesedem és kifolyik belőlem az a dolog, tudod. Persze szerencsére Kátya mit sem vett ebből észre, sőt, odajött és lenyomta fejem a víz alá. Csakhogy egyáltalán megfordult a fejemben, bazdmeg Akakij, kurvaélet.

– Jól van, Szergej, most már semmi baj. Hiszek neked. No, de estére jár, indulnom kell, ha még el akarom érni a távolsági járatot, így is késésben vagyok.

– Igen, menj csak, jónéhány kilométer.

– Isten áldjon, Szergej.

– Téged is, Akakij.

Akakij, bár késésben volt, és bár jónéhány kilométer kellett még gyalogolnia, hogy kiérjen a főútra, lassan vonult végig a falun. Végignézett mindenen, és gyerekkorára gondolt, aztán Kátyára és nagyon elszomorodott. Ment az utcákon, és eszébe jutott, hogy Szentpéterváron valamikor mit tanult a hímivarsejtekről, hogy megfelelő körülmények között képesek túlélni, de nem volt benne biztos, hogy az elmélet, amit éppen megfogalmazott a fejében, tényleg igaz-e. Mindenestre ahogy eltűnt a kanyarulatban, elmondott egy imát Ivánért. Biztos, ami biztos.

A blogger belecsap vagy becsapódik, melyben megismerszik, vagy körülíratik Akakij

2010-12-30T17:25:00.000+02:00

Akakij, aki többnyire blogger, kevésnyire meg minden egyéb, szóval Akakij a hetedik emeleten lakik, s többnyire innen bámul a hófödte házakra, odébb a hófödte dombokra, odébb a hófödte hóra. Élete délelőttjén van, 11 óra 19 percnél, ilyenkor felszáll már a köd, de a nap nem mondhatni, hogy beragyogja a tereket, így Akakij, aki méltán belátja, hogy ezzel a nappal jó lenne kezdeni már valamit, még perceken, vagy ki tudja, órákon keresztül cask ül mozdulatlanul s fújja a füstöt a gyéren berendezett szobába szerte. Állán háromnapos borosta, fejében Káosz meg Uránosz meg Kronosz bridzzsel, utóbbi oda-odakap ágyéktájra, mintha ottan valami fájna, hiányozna nekije.
Kint dörömböl egy huszonegyedik század, neki-nekicsapódva az ablaknak és Akakij komolyan fél attól, hogy a megvastagodott üveg egy- vagy bármelyik percben szétpattan és akkor nem lesz elegendő a gitt, amit már ébredésétől kezdve rág és beköszönt a fagyhalál. De ettől eltekintve a másodpercek csendesen ketyegnek, békésen és végeérhetetlenül.
A házban szobák vannak, hogy hány, azt Akakijnak még nem volt alkalma megszámolni. Ámbár bizonnyal ezeregy, gondolja és ilyenkor mosolyog. Néha tesz egy sétát, derekára selyemfonalat köt, hogy aztán visszataláljon az ablak melleti szobába. Sétái közben azt hiszi, megismeri a világot és hajlamos elfelejteni, hogy a világ az máshol, kint van, ahol egy huszonegyedik század tombol és régóta feni a fogát rá, mert a hoszonegyedik század ilyen Akakijok fehér húsából táplálkozik. De a Szobák elegek is élni, Akakij tulajdonképpen boldog, hiszen ha megéhezik, a Szobákban bármikor talál élelmet, van úgy, hogy a szürke falakból aszúbor csörgedez és van úgy, hogy könnyű nők boroznak az asztaloknál, gondolások gondoláznak egy-egy nagyobb szoba folyóján, taván. barátok és ellenségek tesznek-vesznek, izélnek. Néhány arcot Akakij néha újralát, ám ebből képtelen törvényeket alkotni. A káosz az káosz, gondolja könnyelműen és próbálja maximálisan átélni, magába fogadni. A továbbiakban majd Akakij fog mesélni, ti, akik a hófödte házak, vagy éppen a Szobák lakói vagytok, fogadjátok szeretettel történeteit.